Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

Miklós —. A visszavonulásról és vereségről nincsenek kerek történeteik, indulatos véleményüket, egyéni fájdalmukat mondják a harci dicsőség példái után. Teljes szívvel harcoltak és győztek, megfutamították az ellenséget: teljesítették kötelességüket. De kijátszották legszebb hitüket: a forradalmat elárulták, győzelmeiket is veszni hagyták"

17 Az I. világháború egyszerű közkatonáját a társadalmi elvárásnak az a kényszerítő ereje, mint a forradalmi Vörös Hadsereg katonáját, nem érintette. Senki sem kérdezte élményeit. A gyűjtő azt tapasztalja, hogy örül a megkérdezett, ha élete nagy sztoriját elmondhatja. Családi körben nyilván sokszor mesélte történeteit, tudja tehát, hogy a spontán érdeklődők mire kíváncsiak. Eszerint poentírozza sztoriját. Nem adatokat közöl, de nem is ezek, hanem a szemlélet teszi figyelemre méltóvá a műfajt. Az események, történések tudati vetülete és a háború bonyolult emberi viszonylatai szinte csak az élménytörténetekből ismerhetők meg. Ez a sajátos cél meghatározta a gyűjtés módszerét is. A gyűjtést magnetofonnal végeztük, és az interjúmódszert alkalmaztuk. A beszélgetéseken gyakran jelen voltak középiskolás fiatalok — a megyei honismereti szakkör tagjai — s ez még fokozottabban biztosította az élmények felidézésének jó légkörét. Válogatás nélkül kerestük fel a már egyre kevesebben élő, nyolcvan év feletti, volt I. világháborús katonákat. Mivel nem a tényanyag érdekében végeztük a történeti adatgyűjtést, az előre elkészített, a harci cselekmények kronologikus vázlatát rögzítő kérdőívünket csak akkor használtuk, ha „végszót" kellett adni az emlékezőnek: segítségképpen fel kellett idézni egy-egy olyan részletet, melyhez kapcsolódni tudott. Ilyenkor újra lendületet kapott az elbeszélés. Vagyis igyekeztünk megtartani, és nem megakasztani beszélgető partnereinket az élménytörténetek parttalan elmondásában. Minden olyan közbevetett kérdés, amely a földrajzi helyek tisztázását, a kronológia pontosítását stb. szolgálta volna, az elbeszélő elbizonytalanodásához vezetett. Mellőztük tehát a nyilvánvaló tévedések korrigálását is, hiszen a spontán kikívánkozó élményeket szerettük volna megismerni. A torzulások, tévedések, emlékezet kihagyások nem csökkentik az élmények szubjektív hitelességét. Csak „javítás nélkül" jellemezhetik igazán az emlékezet természetét. A következőkben — a teljesség igénye nélkül —, néhány tanulságra szeretnénk rámutatni. Olyan tanulságokra, melyek a magnetofonos beszélgetések során szinte önkéntelenül, minden teoretikus szándék nélkül megfogalmazódtak. 1. Az élménytörténetek rendszerint „hőstörténetek".

18 Az elbeszélő, bármennyire kis csavar volt a háború gépezetében, mégha egyebet sem tett, csak hónapokat feküdt a lövészárok mélyén, a maga hősi helytállását, egy-egy esemény kapcsán tanúsított bátorságát emeli ki. Ezeket a hőstörténeteket hallgatva általában nincs okunk „nagy hazudozónak", „Háry Jánosnak" tekinteni az elbeszélőt. Maga a történet, melynek hőseként elénk áll, nyilván igaz. A kérdés inkább az, hogy miért az egyéni helytállásra (bátorságra, hősiességre) kényszerítő körülmények köré sűrűsödik a háborúról az egyes ember tudatában leszűrődött megannyi tapasztalat. Mielőtt erre válaszolnánk idézzünk fel néhány jellemző részletet egy dunaföldvári parasztember (született 1895) világháborús élményeiből. Olaszországi emlékeit így idézte fel : 17 Szilágyi: i. m. (A Tanácsköztársaság . . .) 269. 18 Vö : Dobos : i. m. 203—204. 183