Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

A háborúra való szóbeli visszaemlékezés tulajdonképp mindenki számára jól ismert elbeszélő műfaj, a tudományos elemzés ez ideig mégsem fedezte fel a benne rejlő lehetőségeket. Illetékes lehetne a folklórkutatás is, hiszen ezek a történetek a szóbeli költészet műfajává alakulás első lépcsőfokán állnak, ha nem is tekinthetők népköltészeti alkotásoknak. A folkloristák figyelmét nyilván azért kerülték el, mert még nem népköltészeti alkotások, és a paraszti közösségek felbomlása után nem is lesznek azzá. Az újabb elbeszélő műfajokat, a népköltészet legújabbkori átalakulását vizsgáló folkloristák természetesen ismerik, számontartják ezt a „műfajt" is. Dobos Ilona az „igaz" történetek csoportjába sorolta a háborúról szóló szóbeli élménytörténeteket, de nem tekintette a már továbbmondott, a folklórizáció magasabb fokán álló „igaz" történetek jellemző típusának.

6 A kelet-európai országok folklóristáinak általánosított tapasztalataként szól arról, hogy a kiváló mesemondók hallgatósága gyérül, „ugyanakkor egyes közösségekből kiemelkednek olyan tehetséges emberek, akik élményeik, háborús kalandjaik elbeszélésével szereznek maguknak hallgatóságot". A mesék helyét, szerepét a történetek veszik át „a munkásokkal vegyes környezetben is, azok között a parasztok között, akik falujukat időszakonként elhagyják, gyárban vagy építkezésen vállalnak munkát".

7 Az „igaz" történet — így a háborús visszaemlékezés — nem hasonlítható a klasszikus népköltészeti alkotásokhoz. Nem közvetlen folytatása, mintegy „romlott változata" a mesének, a mondának, hanem a paraszti világkép teljes átalakulásának terméke. Ez az átalakulás fejeződik ki az indivídum szerepének megnövekedésében: „Míg a mese, monda stb. mindig személytelen, s az egyes ember élményanyagától, tapasztalatától független érvényű, az igaz történet következetesen az egyes ember egyedi élményeit fogalmazza meg."

8 Lényeges és jellemző jegyeit — a folklórkutatások nyomán — a következőkben foglalhatjuk össze : a) Az igaz történet a legújabbkor olyan elbeszélő műfaja, mely a paraszti világ, az életmód szemünk előtt zajló átformálódása közben az irracionális világképen alapuló elbeszélések (mese, monda) helyét veszi át. Nyilvánvalóan azért, mert a világképből is fokozatosan „kikopnak" az irracionális elemek. b) Az igaz történetek nem újkeletűek. Az egyes ember egyedi élményei — pl. a múlt században is igen közkedvelt obsitos történetekben — már akkor is megfogalmazódtak, amikor a befogadó közösség irracionális beállítottsága a mesének és a mondának jobban kedvezett. Ezek a korábbi „igaz történetek" azonban maguk is irracionálisak, lényegében ál-„igaz történetek" voltak. Nagyon jellemző, hogy Háry János fantasztikus „meséit" nem a paraszti hallgatósága, hanem a „furfangos deák" fogadta hitetlenkedve. Vagyis hallgató közönsége elfogadta — ahogy a mesét is — „költői hitelű" elbeszélésnek.

9 c) Elsősorban az élmény szerűség különbözteti meg az igaz történeteket a kiforrottabb folklór műfajoktól. Az elbeszélő a maga vagy közvetlen környezete által átélt eseményeket idézi fel, s ezért kötődik a konkrétumokhoz. Amikor « Dobos Ilona : Az „igaz" történetek műfajának kérdéséről. Ethn. LXXV (1964) 198—217. 7 Dobos: i. m. 198. 8 Szilágyi Miklós: A Tanácsköztársaság a résztvevők emlékezetében — A visszaemlékezések néprajzi elemzése. In: A Tanácsköztársaság Békés megyében 1919. Békéscsaba, 1969. 262. 9 Vö.: Dobos: i. m.; Szilágyi: i. m.; Katona Imre: A népi epika újkori átalakulása egy társadalmi csoport körében. MTA I. Nyelv- és írod. Tud. oszt. közleményei, XIX. (1962) 187—230. — Az obsitos történetekre 1.: Szűcs Sándor: Háry János bajtársai. Szolnok, 1956; Szűcs Sándor: Szól a duda, verbuválnak. Bp. 1962. 181