Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Tanulmányok - Solymos Ede: A tolna halászcéh
Felszerelése ekkor csak egy hálókötő tűből és egy húzóhámból állt. Szállást a gazda adott, akit vagy a céhmester jelölt ki, vagy régi kapcsolatok alapján keresett fel. A legény vagy hetibért, vagy részt kapott, és ebédet. Reggeliről, vacsoráról magának kellett gondoskodnia. A vándoridő — majd a katonaság — letöltése után hazatért, és kérte, hogy remeket készíthessen. Valamilyen szerszámot kellett hibátlanul elkészítenie két mester figyelő szemei előtt. (Ezeket persze etetni, itatni is kellett.) Olyan feladatot adtak, hogy a kész szerszámot később használni is tudja. A vizsga fontos része volt, hogy egy hálódarabba belevágtak, s a jelöltnek a szakadást ki kellett foltoznia. Ez mutatta meg leginkább, mennyire ért a szerszámkészítéshez. Az észlelt hibákért büntetéspénzt fizetett. Nagyon ügyetlennek kellett lennie, hogy további legényéletre kárhoztassák. A sikeres remeklés után vették be a céhbe mesternek. Mint korábban láttuk, ez rendes körülmények között 22—25 éves korban megtörténhetett. A mester cím elnyeréséhez azonban nemcsak szaktudás, hanem anyagi alap is kellett. A remek elkészítése, a mesterek megvendégelése, a felvételi taxa lerovása is jelentős összeg volt. De ahhoz, hogy a halászatot önállóan gyakorolhassa, megfelelő szerszámkészlet és vízterület is kellett. Sokan már legénykorukban vásárolgatták a fonalat, kötögették a hálókat, hogy mire eljön az ideje, minden együtt legyen. Sokszor a céh is segített kölcsönnel, vagy a család, rokonság fogott össze. Ha betársult egy kompániába, míg nem volt szerszámja, fele részesedést kapta. Az ifjú mesternek hamarosan nősülnie kellett. Bár a tolnai céh artikulusai ezt nem írták elő — mint ahogy más céheknél előfordult —, de a mester életformája megkövetelte a megfelelő háztartást. Gyakori, hogy halászmester lányát vagy özvegyét vették feleségül, ami több előnnyel járt: csak fél mester jogot kellett fizetnie, szerszámokhoz jutott, s a rokonságban támogatókra talált. Arról nincs tudomásunk, hogy a céh, mint testület bérelt volna halászóvizet. A mesterek álltak össze hatan-tízen, főleg rokoni alapon, a legtekintélyesebb vette ki a vizet a maga és „társai" nevében. Hogy a korai időkben ez milyen feltételekkel történt, nem ismerjük. Első adatunk az 1860-as évekből származik, mikor Kappeter Ferenc és társai a kalocsai érsekség dunai halászatát bérlik. Itt a feleségek is teljes anyagi felelősséget vállalnak. A szerződés szövege egyébként már korábban kialakult jogi formula, melyben a bérbe adó tulajdonképpen csak a bérbe adást vállalja, és minden kötelesség a bérlőket terheli. Egyik pont szerint jelentős mennyiségű élő halat kell hetenként az érseki konyhára és az uradalmi tisztviselők számára beszállítani, ezenkívül évente 4 mázsa élő vizát, amit lesózva tároltak. 18 A kompánia megfelelő helyen tanyát épített. Ez a századfordulóig kerek nádkunyhóból állt, melyet a tolnai halászok a bogyiszlói magyarokkal építtettek. A kunyhó közepén égett a tűz, felette négy ágasfára fektetett ágfa, száradó tüzelőnek és egyben szikrafogónak. A tűz körül vagy hasábfák feküdtek körben, vagy fél méter magas sövény volt, ezen kívül vastag széna- vagy szalmaréteg, ezen aludtak a halászok. Később már ágyfélét is vittek ki, kettő állott az ajtó két oldalán, kettő-kettő pedig véggel a tűz felé fordítva. A kunyhó hátsó részében nagy deszkapriccs, ezen aludtak a legények és inasok. 18 Sólymos—Solymosné : A kalocsai érseki uradalom ... (i. m.) 155
