Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Solymos Ede: A tolna halászcéh

(az Isgum) család (pontosabban egyetlen ember) kezében volt. Sőt, az 1900-as évek elején még az ún. alsó dunai halászatot is ők szerzik meg, kiszorítva onnan a bajaiakat.

16 Tolnát — de Baját, Mohácsot is — szokták úgy emlegetni, mint halászváros. Ha azonban a halászcéhek létszámát nézzük, azt látjuk, hogy a város lélekszámának egy százalékát sem érik el. Ugyanakkor más szakmák képviselői sokkal nagyobb számban voltak. A halászat, a halpiac stb. azonban jellegzetes színt kölcsönzött e vízparti városoknak, ami megkülönböztette a többitől, s nyilván ezért emlegették így. A céh létszám-alakulásánál egy furcsa ellentmondásra is felfigyelhetünk, nemcsak Tolnán, hanem Baján és Mohácson is. Nevezetesen arra, hogy a növekedés éppen arra az időszakra esik, amikor a vízszabályozások következtében a halhiány már egyre érezhetőbb, s a halászati törvény előkészítésének is egyik indoka ez. Éppen akkor engedi a céh az újabb tagok felvételét, mikor különböző beadványaiban halhiányról panaszkodik? Vagy talán éppen a körülmények adják á magyarázatot? A lecsapolásokkal, töltéselésekkel megszűntek a szél vizek, nagy kiterjedésű kiöntések, melyek egyrészt ívóhelyül szolgáltak a halaknak, másrészt az ártéri halászat lehetőségét biztosították. De nemcsak a hivatásos halászoknak, hanem az ártérben vagy annak környékén lakó parasztságnak is, mely engedélylyel vagy anélkül itt fogta meg a házi szükségletére szükséges halmennyiséget. Ez a lehetőség most — ha nem is szűnt meg teljesen — erősen korlátozódott. Az eddig önellátó parasztság is vásárló lett. A másik, talán még fontosabb, hogy a szállítási lehetőségek gyorsulásával (gőzhajó, vasút) kitágult a piac, nagyobb a kereslet. Az ipartörvény életbelépése után — megszüntetve az eddigi kötöttségeket — átmenetileg még növekedhetett is a halászok száma, s csak a század végére áll be a csökkenés. A rendelkezésünkre álló céhiratokból nem tudjuk rekonstruálni a hajdani bérleti viszonyokat, a szokásokat, halászati módszereket, a halászok mindennapi életét. Az 1950-es évek elején viszont még módunkban állt beszélni olyan öreg halászokkal, akik fiatal korukban a céhhagyományokat betartó halászközösségben nőttek fel. Valószínű, hogy az általuk megfigyelt életforma nem sokban különbözhetett a céhes időkétől.

17 A halászmesterség apáról fiúra szállt, de a sokgyermekes apa is szívesen adta fiát halászinasnak. A tanulóidő nyilván az ifjú életkorától is függött. Ettől kezdve a gazda kötelessége volt élelemmel, lakással és ruhával ellátni a fiút. Testi erejétől függően végezte a könnyebb vagy nehezebb munkákat, de sorsa nem volt irigylésre méltó, mert „neki még a söprúnyél is parancsolt". A mesternek éppúgy bevonták a ház körüli munkába, mint ahogy a legények saját kényelmük biztosítására. Az artikulusok intelme, hogy a gazda úgy bánjon az inassal, mint apa a fiával, nem sokat ért, hisz a halászmester saját fiaival sem tett kivételt, az a többi inassal együtt aludt, minden munkát végzett. Ügy tartották, hogy a kemény nevelés szükséges a kemény halászélethez. Felszabadulása után az immár ifjú legény vándorútra indult. A tolnai legények — legalább is csak innét van adatunk — ládát csináltattak, mely hasonló a menyasszonyi ládákhoz, csakhogy elejét két, szembenéző ponttyal, a tulajdonos nevével és a készítés évszámával díszítették. Ebben tartotta személyes holmiját. 18 Vö. : Dunai halászat pp 45. « Az alábbiakat saját gyűjtésből közlöm. (Vö. : Dunai halászat pp. 33.) 154