Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)

Szilágyi Miklós A SZÁRÍTOTT HAL (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában) 1. A magyar néprajzi kutatás a halászat üzemszervezetének és technikájának alapvető változásait — teljes joggal — a XIX. század második felében folyt gigantikus méretű táj átalakuláshoz: az ármentesítő munkálatokhoz kapcsolja.

1 A védőgátak megépülése előtt legnagyobb folyóink — amint arról a Magyarországon járt külföldi utazók is megemlékeztek

2 — hatalmas tömegben ontották a halat; a halászat jelentős agrárnépességnek biztosított megélhetést. A vízimunkálatok befejeződése után rohamosan csökkent a zsákmányoló halászat lehetősége, s csak a haltenyésztés állami kezdeményezésű megszervezése

3 biztosíthatta a fogyasztói igények valamelyes kielégítését. I A halászat néprajzi vizsgálata abban az időben kezdődött, s ért el máig érvényes eredményeket, amikor a XIX. századi táj átalakulás már éreztette hatását.

4 A napjainkban dolgozó etnográfus — e kezdetektől egy évszázadnyira — az ármentesítések előtti halászat üzemszervezetét és technikáját tanulmányozva, a „régi vízivilággal" közel egykorú, közvetlenül tájékoztató megfigyelések és a maga gyűjtötte közvetett információk kritikai egybevetése révén elvégezhető történeti rekonstrukciót kell, hogy módszerül válassza. A megfigyelést és interjút kiegészítő rekonstrukciós módszer tulajdonképp „kutatástörténeti hagyomány", hiszen — a közvetlen megfigyelés lehetősége ellenére — Herman Ottó

5 (s nyomában minden más kutató, azok is, akiknek módjuk volt a szabályozatlan vizeken folyt halászatról részletes emlékezéseket gyűjteni

6

) leplezetlen nosztalgiával emlegette a „régit", s azt konstatálta, hogy az etnográfusnak ezt kell rekonstruálnia, mert már csak a folyton hanyatló, mind szűkebb térre visszaszoruló halfogó tevékenységet figyelheti meg. Ezért Herman (s példája nyomán mások) több-kevesebb következetességgel a feudalizmus kori levéltári forrásokat is megkísérelte néprajzilag értékelni.

7 Az elmondottak a halkonzerválási módok néprajzi vizsgálatának módszerét is meghatározzák. Az élő gyakorlat megfigyelésének a magyar vizeken ma már nincsenek meg a feltételei. A szárítással való konzerválás munkáját, munkaszer'A halászat néprajzi kutatásának történetére 1, Gunda Béla, 1948.; Tálasi István, 1955. 3 L. Szamota István, 1891. passim ; Haraszti Sándor—Pethő Tibor, 1963. passim — A magyar szerzők leggyakrabban Bertrandon de la Brocqiere francia követ 1433-ban írott, a szegedi vizek halbőségét magasztaló sorait szokták idézni: „A Tiszában igen sok a hal, egyetlen folyóban sem láttam még ilyen nagy halakat." (V. ö. : Kovács János, 1895. 59. ; Szűts Mihály. 1914. 32. ; Bálint Sándor, 1968. 35.) 'összefoglalóan: Fischer Frigyes (szerk.), 1931.; Répássy Miklós, 1902. 4 A nagy igényű kezdetet Herman Ottó, 1887. monográfiája jelentette. Anyagát felhasználva vizsgálta meg Munkácsi Bernát, 1893. a halászat szókincsének történeti rétegeit, majd Jankó János, 1900. széles körű összehasonlító néprajzi vizsgálatokkal igyekezett tisztázni az egyes halászati módok eredetét. Mindhárman a magyarság „ősfoglalkozásaként" mutatták be a halászatot, s etnogenetikai következtetésekre törekedtek. 5 Herman Ottó, 1885. ; Herman Ottó, 1887. ; Herman Ottó, 1892. 6 Pl. Ecsedi István, 1934.; Kiss Lajos, 1943.; Kiss Lajos, 1961.; Nyárády Mihály, 1938.; Nyíri Antal, 1948. 7 V. ö. : Herman Ottó, 1887. 68—142. 137