Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Sz. Bányai Irén: A Béri Balogh Ádám Múzeum archívfotó gyűjteményének történeti tanulságai

Minden családban, s a faluközösségben is nagy esemény, ha a fiút elviszik katonának. A paraszti felfogás szerint ott válik „emberré": világot lát, tapasztalt férfiként, házasulandóként tér majd haza. Elmenetelekor igyekezett fényképet készíttetni. A fényképezési alkalmakat vizsgálva az is világosan körvona9. kép: Szakadáti asszonyok csoportja (1915 nyarán) lazódik, hogy Íratlan törvény volt a háború idején a fronton lévő apának fényképet küldeni az itthonmaradt gyerekeikről és a feleségről. Ha lehetőség volt rá, s katona férjét meglátogathatta a feleség, vagy a férj szabadságra haza jöhetett, minden esetben közösen lefényképeztették magukat. Ez a találkozás az elszakított családok életében mindenképpen nagy esemény volt, és szólt a kiszámíthatatlan sorsnak is: bármi történjen a háborúban lévővel, maradjon róla emlék. A „békeidők" jellegzetes fényképe a szűkebb vagy tágabb családot megörökítő családi kép. Pontosan fel nem derített lélektani okok miatt, bizonyos időszakokban szinte minden család lefényképeztette magát. Az alkalom esetenként a házassági évforduló, de ez korántsem általános. A családi csoportképek közül (az egyébként nem együtt lakó) „nagycsaládról" (nagyszülők, szülők, gyerekek) készülték a legérdekesebbek, mert leolvasható róluk a viselet generációs különbsége és változásának egy-egy állomása. A fent említett fényképfajták minden esetben műteremben készültek, magukon viselik tehát a korra jellemző beállítást, a szokásos műtermi hátteret — a vidéki fotográfus szegényes kelléktárát. Külön vizsgálatot érdemelne, hogy az ilyen családi felvételek mindegyikére jellemző merev beállítottság, szándékoltan ünnepélyes póz, milyen mértékben fejezi ki a parasztság ünnepi és a szokatlantól megilletődött magatartásformáját, s milyen mértékben tekinthető a fényképészmesterek sematizáló „stílusának". 249