Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Sz. Bányai Irén: A Béri Balogh Ádám Múzeum archívfotó gyűjteményének történeti tanulságai

Másik meglepő — előzetesen nem is remélt — tapasztalat az volt, hogy kimondottan emlékképnek készült felvételek — ha jól adatoltak — megdöbbentő erejű képsorokká válhatnak. Bizonyításul a második világháború idején készített, több iskolából beküldött amatőr képeket rakjuk egymás után. 1939 — Bonyhád: a nyitott vagonokból vidáman integetnek a katonák. 1942: Az egyik felvételen barakkot ácsolnak, a másikon a ,.Starioszkoli" erdő fái alatt pihennek a katonák. Majd három túlexponált kéo következik — 1943-ból: A visszavonulók, akik túlélték a doni poklot. Fázósan, kiábrándultan néznek a lencsébe. Múzeumi szempontból másodlagos jelentőségű, hogy nem egy ember, illetve harci csoport útját követhettük végig a fotókon. A magyar katona sorsát, a háború értelmetlenségét szimbolizálják az egymás mellé rendeződő kének/'

2 A legérdekesebb anyagot hoztuk fel példának, de a sort lehetne folvtatni. Kerültek be hadikórházban fekvő, megcsonkult katonákról készült fotók. Mindegyiknek abban van az ereje, hogy — ha részletekben is — a kis embernek a nagy háborúhoz való viszonyát segítenek láttatni. Olyan fényképeket — családi emlékkéneket — is vártunk a pályázatra, melyeknek első látásra semmiféle történelmi ielentőségük nincs. Abból indultunk ki, hogy a leghétköznanibb emlékkénről is sok korjelző részletet olvashatunk le. Jól számítottunk, mivel a tanulók — misem természetesebb — elsősorban házuk táján néztek szét: a családi kénekből küldtek be a nályázatra. Ezzel a nénraizi és történeti fotóanyagot teljesebbé tehettük, a megye olyan vidékeiről is érkezett archívfotó. ahonnan eddig dokumentációs felvétellel is alig rendelkeztünk. Iffv néhány nemzetisééi község századforduló körüli viseletének rekonstrukcióját a fotók segítségével biztosabban elvégezhetiük. Jelentősebb eredmény azonban, hogv a nagy tömegű családi fotót vizsgálva körvonalazni tudjuk a parasztcsaládok fényképezési szokásait. A legszembetűnőbb a hétköznanokról és az ünneoekről készült felvételek aránytalansága. A mindennapi életről, a munkáról alig készült fénykép; valamilyen más esemény, alkalom fotózásakor szinte mellékesen vettek le egy-egy munkacsapatot, hétköznapi ruhában lévő embereket. Pedig épnen ezek a pillanatfelvételek hiányoznak a gyűjteményekből, ezekre lenne szükség az életmód rekonstrukciójához. Az ilyen felvételek hiányát érzi pl. az a muzeológus is. aki az emlékezettel alig elérhető időszak népviseletéből rendez kiállítást. A tárgvi gyűjtemény is elsősorban az ünnepi ruhákat őrzi, s csak a fotó segítheti a hiteles rekonstrukciót. A paraszt családok fényképezési alkalmait vizsgálva akkor közelítjük meg helyesen a valóságot, ha a fényképezést az emberi élet nagy eseményeihez kötjük. A legnagyobb esemény az esküvő. Századunkra szinte kötelező oaraszti norma lett esküvői fénykénét csináltatni, még akkor is, ha a felvétel valamilyen ok miatt az esküvő napján nem készülhetett. A fiatal nár esküvői ruhája mindig a faluközösség által elfogadott „divat" szerint készült. Minden falunak volt azonban olyan ,.divat-diktátora", aki egy-egy viseleti újítást elindított. Az anróbb formai változások általában nem az esküvői ruhákon jelentkeznek először, gyakrabban a portrékon és a csoportképeken. Olyan jelenséggel is találkozhattunk, amikor a fotón látható viselet .,előbb jár", mint a gyakorlat. Ez abból a természetes emberi hiúságból fakad, hogy a fényképen mindenki szebb, különb akar lenni. így a maga által meg nem vásárolt, de a közösség által már elfogadhatónak ítélt ruhakellékeket (kendőt, kötényt) kölcsönkér. 52 BÂMTD. 75.79.1. — 75.86.1. ltSZ. ."/.. . ./TT" 248