Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Szilágyi Miklós: A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában)

Amit Herman Ottó a hal szárítással történő konzerválásáról elmondott, jórészt az Alsó-Tisza vidékére és a Körösök mellékére lokalizálható. Utalt ugyan rá, hogy a Balaton környékén és a Duna mentén több helyütt látott halhasító tanyákat (a tanya képét is Duna-mente aláírással közölte), de nem vizsgálta meg következtésen, hogy ezek milyen mértékben hozhatók kapcsolatba az újabbkori halász-vándorlásokkal. A XIX. századi ármentesítő munkálatok vége felé,

12 a kapitalista bérlőhalászat kibontakozásának évtizedeiben

13 ugyanis igen erőteljes halászvándorlás indult meg, s ez az eszközök és munkamódok újkori terjedésével járt együtt. Herman hangsúlyozta, hogy a Balatonon — a halhasító tanyákon is — akkortájt már tiszai halászok dolgoztak, hatásukat mégsem mérte fel. Utóbb Jankó János,

14 majd Lukács Károly

15 részletesen tanulmányozta azt a néhány évtizedes (1862-től az 1890-es évekig tartó) időszakot, amikor a jellegzetesen Tisza-vidéki eszközök elterjedtek a balatoni halászatban, s amikor a halszárítás üzemszerű módja jellemző volt a Balatonon. Más történeti és néprajzi vizsgálatok megerősíteni látszanak a halszárítás elterjedésére vonatkozó fenti megállapításunkat. Ha a közlések gyakoriságából következtetünk, bátran kijelenthetjük: a napon való szárítás gyakorlata az Alsó-Tisza vidékén volt a legjellegzetesebb. A helyismereti irodalom (már Herman Ottó előtt is) sokszorosan megörökítette, hogy a XVIII. században, s a XIX. század első felében a szegediek és környékbeliek kereskedelmének fontos árucikke volt a szárított hal. Gyakran hivatkoztak a különböző szerzők

16 ~ Tudományos Gyűjtemény 1822. évi kötetében megjelent Csongrád megyei ismertetőre, mely szerint: „ ... a' Halak részszerént elevenen Jég közt Pestig; részszerént és leginkább a' szabad levegőn megszárítva, és lesózva a' Bánátusi és Arad Vármegyékbe, Ügy Horváth országba is el hordatván, szép nyereséggel szoktak el adatni."

17 Olykor erre a korai híradásra való hivatkozás nélkül is hasonlóan summázták az országismertető leírások a halszárítást és -kereskedelmet.

18 Az e tájhoz kötődő helytörténészek, néprajzosok Szeged vidéke jellegzetes, de a lecsapolásokkal a múltba tűnt foglalkozásaként emlegetvén, hosszabb-rövidebb közleményekben ismertették a halszárítást, s az erre épülő kereskedelmet, lényegileg megismételve a korábbi híradások legfőbb néprajzi tanulságát: az itteni halszárítás a jól szervezett kereskedelem függvénye volt.

19 Az esetenként egymást idéző leírások közül az amatőr etnográfus Kovács János élményszerű ismertetése,

20 a környékbeli népéletet szociografikus hűséggel megörökítő Tömörkény István esszéje,

21 egy bérlő-vállalkozóvá emelkedett szegedi halász, Bitó János XIX. század közepétől indított önéletírása,

22 és Nyíri Antal, szentesi ha12 Az ármentesítő munkálatokról összefoglalóan : Károlyi Zsigmond, 1960. ; Botár Imre—Károlyi Zsigmond, 1971. 13 A bérlőhalászatról 1. Sólymos Ede, 1955. ; Sólymos Ede, 1964. ; Sólymos Ede, 1970. — A bérlőhalászat kialakulását elősegítő törvényi szabályozásra v. ö. : Fischer Frigyes, 1928. 14 Jankó János, 1902. r

> Lukács Károly, 1951. 16 E hivatkozások rendszerint Fényes Elek, 1839. IV. 160. által átvett formájában ismertetik a Tudományos Gyűjtemény adatát (L. pl. Nyiri Antal, 1948. 69.). 17 U, 1822. 8. 18 L. pl. Szivos Béla, 1891. 462.; Mikszáth Kálmán, 1891. 484. 19 Szeged a Tisza mentének legjelentősebb halkereskedelmi központja volt (Sólymos Ede, 1969.), s ennek jelentőségéről a szegedi szerzők számtalan adatot közöltek. A kereskedelemben betöltött központi szerepe akkor is megmaradt, amikor a halászati lehetőségek erőteljesen lecsökkentek (Kulinyi Zsigmond, 1901.). 2U Kovács János, 1895. 65. skk. ; Kovács János, 1901. 270. 2i Tömörkény István, 1902. 78. skk. (Élményeiről másutt is beszámolt : Tömörkény István, 1900. ; Tömörkény István, 1963. 396—404.) 22 Bitó János, é. n. — A halszárításra vonatkozó szegedi adatokat Bálint Sándor, 1957. is elsősorban ezeknek a szerzőknek a leírásai alapján szótározta. 139