Bene János (szerk.): A szabolcsi honvédek Aranykönyve 1848-1849 - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 69. (Nyíregyháza, 2013)
Kedves Gyula: A szabadságharc hadseregének szabolcsi katonái
1100 főnyi kis seregnek a túlnyomó részét, amelyet hat löveggel küldött Hrabovszky János altábornagy, szlavóniai főhadparancsnok a mintegy tizenötezres szerb felkelőtábor szétoszlatására 1848. június 12-én. Voltaképpen csak fegyveres demonstrációnak szánta ezt a magyar kormányt hűen szolgáló tábornok hivatalos kiküldöttjének támogatására, de a szerbek ellenszegülése ütközetet eredményezett. A Don Miguel bakák csekély számuk ellenére is vitézül törtek be a fegyveresektől zsúfolt városkába, és szuronnyal verték ki onnan azokat. Tartós eredményt persze ilyen csekély erővel nem érhettek el, de megalapozták szabadságharcos vitézi hírüket. Annál komolyabb eredménnyel járt a szeptember 2-i perlaszi ütközet a magyarok első nagy győzelme az addig inkább csak kudarcokat hozó délvidéki hadműveletekben. Kiss Ernő ezredes vezetésével kemény harccal sikerült a bánsági szerb felkelők egyik legfontosabb bázisát megszüntetni. Ennek során a tapasztalt katonák együtt harcoltak a 10. honvédzászlóaljbeli szabolcsi önkéntesekkel. A Don Miguelek III. zászlóalja a balszárnyon, míg a honvédek a centrumban törtek be szuronyrohammal a szerb sáncok közé, egyesült erővel űzve ki onnan a felkelőket. A Don Miguel zászlóaljak 1849 januárjáig a délvidéki magyar haderő legütőképesebb alakulataiként tevékenykedtek. Az I. zászlóalj a szenttamási felkelőtábor elleni hadműveletekben, a III. pedig a Bánságban vitézkedett. Utóbbi különösen kitűnt december 5-én a tomasováci szerb felkelőtábor megrohanásánál, ahol a település központjáig jutott el a rohamuk, de a többi egység támogatása nélkül egyedül nem tudták tartani elért pozíciójukat. Windisch-Grätz decemberi támadása nyomán ezt a két zászlóaljat a főhadszíntérre rendelték, így csak a II. zászlóalj maradt a Délvidéken. Mindvégig a péterváradi erődben állomásozott, s a kulcsfontosságú vár magyar kézen maradásának a biztosítékát jelentették katonái. Csupán 1849. szeptember 7-én tették le a fegyvert, Komárom előtt utolsóként. Először a III. zászlóalj csapott össze a császári csapatokkal, éppen időben érkezve Klapka újjászerveződő hadtestéhez, hogy visszaverjék Schlik altábornagy Tokaj felé irányuló támadását. Bár csak két századnyian vettek részt a január 23-i bodrogkeresztúri ütközetben, a siker legfontosabb tényezőjének bizonyultak, s az ellenség által elfoglalt Bodrogkisfaludba betörve még a 43. honvédzászlóaljból fogságba ejtett szabolcsi honvédeket is ki tudták szabadítani. Közösen vívták meg addigi legnagyobb csatájukat is február 27-én Verpelétnél. Itt ugyan a kápolnai csata második napja vereséget hozott, de a zászlóalj fegyelmezett és bátor harca komoly elismerést aratott. Isaszegnél Bátori-Schulz Bódog dandáréban harcolva a hátráló I. hadtest többi csapatától eltérően szilárdan tartották állásaikat, míg az I. zászlóaljat és a szabolcsi önkéntesekből alakult 48. honvédzászlóaljat is magába foglaló II. hadtest beérkezése győzelemre fordította a csatát. A III. zászlóalj mindvégig az I. hadtestben tevékenykedve kitűnt a nagysallói ütközetben, ahol véres utcai harcban űzte el a császári hadsereg elit gyalogságának számító gránátosokat. Április 26-án a Komáromot délről zároló császári ostromsáncok meglepetésszerű hajnali bevételében jeleskedett, majd Budavár bevételének az egyik főszereplője lett. A Fehérvári rondella mellett lőtt rést támadó csapatok tartalékaként a bevetésük törte meg végleg a védők ellenállását, miközben a zászlóaljparancsnok is elesett. Az erősen megfogyatkozott alakulatot csak egy hónap múlva, a Vág menti ütközetek alatt egészítették ki. A váci és a debreceni ütközetekben játszott még komolyabb szerepet. Az I. zászlóalj Perczel tábornok hadtestéhez érkezett 1849. január derekán, s az ebből alakuló II. hadtestben tevékenykedett mindvégig. Rendszerint egy dandárban volt a 48. honvédzászlóaljjal, s együtt jelentették a hadtest legszilárdabb pontját majd minden összecsapásban. Különösen kitűnt Isaszegnél és a főváros előterében két héten át tartó megtévesztő hadműveletben, amelynek köszönhetően kiszorították a császári fősereget az ország központi területeiről. Elismerésként az alakulat zászlaját a III. osztályú katonai érdemrenddel díszítették fel, amely a legritkább kitüntetési módnak számított. Katonái Budavár bevételét követően a legnehezebb Vág menti hadműveletek részesei voltak, rendszerint a 48. honvéd zászlóaljjal együtt vitézkedtek. Együtt voltak részesei augusztus első hetében a komáromi kitörés diadalsorozatának, s a várvédelem biztos pontja volt a zászlóalj egészen az október 3-i kényszerű fegyverletételig, ami azonban büntetlenséget biztosított katonáinak. A császári-királyi hadseregben korábban szolgálók közül azonban sokakat kényszersorozás alá vontak 1850-ben. A gránátos osztály a Cordier-gránátos zászlóaljhoz tartozott, ami Budán állomásozott. Legénységének egy része a honvédek közé állt 1848 szeptemberében, a maradék Pákozdhoz vonult, majd a feldunai hadtestbe, illetve a belőle alakuló VII. hadtestbe került, ahol a főhadiszállást biztosította. .0^35^^.
