Bene János (szerk.): A szabolcsi honvédek Aranykönyve 1848-1849 - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 69. (Nyíregyháza, 2013)

Hermann Róbert: Ajánlás

soraiban a Délvidéken és a Muraközben, Periasznál, Mórnál, Kassánál, Versecnél, Bodrogkeresztúrnál, Cibakházánál, Isaszegnél, a Pest alatti harcokban, Buda visszavételénél, Csornánál, Királyrévnél, Perednél, Ihászipusztánál, Komáromnál, Temesvárnál, Lúgosnál - alig volt olyan hadszíntere a szabadságharcnak, ahol meg ne jelentek volna. A 39. sorgyalogezred, a 10., 28., 43. és 48. honvédzászlóalj, a 6. és 9. huszárezred minden katonája és tisztje megérdemli, hogy emlékezzünk rájuk. Reménykedjünk abban, hogy Szabolcs megye jó példáját a továbbiakban - ahogy 1848-1849-ben is - más megyék is követni fogják, s legalább megmaradt országunk minden megyéjéről egyszer hasonló kiadvány készül.

A honvédsereg megszervezéséhez azonban nemcsak tisztekre és katonákra, hanem jól működő közigazgatásra is szükség volt. Alispánokra és szolgabírókra, kormánybiztosokra és polgármesterekre, akik az újoncállítás, a hadseregellátás, a beszállásolás és szállítás megannyi ügyével foglalkoztak. S szükség volt jegyzőkre és papokra, akik a kormány kiáltványait és

rendeletéit felolvasták és megmagyarázták, kereskedőkre és parasztokra, akik a híreket vitték és hozták, asszonyokra, akik tépést csináltak a sebesülteknek, orvosokra, akik a csaták tüzében és a járványok pusztítása közepette is mentették az életeket. Szabolcs megye némileg szerencsésebb volt a többi magyar törvényhatóságnál, hiszen először csak 1849 nyarán lépett a földjére ellenséges katona. De e szerencse egyben terhet is jelentett, hiszen volt olyan időszak 1849 telén és kora tavaszán, amikor az önálló Magyarország területe a felszabadított erdélyi megyéken és székeken kívül lényegében a tiszántúli megyékre korlátozódott, s ezeknek kellett ellátniuk az egyre növekvő létszámú magyar haderőt.

Ez a kötet tehát nemcsak a katonák, hanem az egész társadalom áldozatkészségének és teljesítményének emlékét is őrzi. Egy olyan teljesítmény emlékét, amelyet joggal csodált a korabeli Európa, s amelyről joggal írta a szabadság ügyét önkéntes nemzetőrként szolgáló Tompa Mihály: „Ez volt az év! Csudáknak éve!"

8