Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)

Németh Péter köszöntése - BÁCSKÁI ISTVÁN: Kincs a lápban

24 BÁCSKÁI ISTVÁN öreg szolgák próbáltak egyenesen maradni a nyeregben. Őket kényszerűségből öltöztette be fegyveresnek a nagyságos asszony, aki néhány napja a házköriili fiatal legényeket és a hites urát elengedte a király urunk táborába, ahol az országba betörő tatárok ellen gyűjti a hadat. A védelem nélkül maradt udvarházakat aztán a menekülőkből verbuválódott alkalmi rablók fosztották ki. Vitték, ami maradt. De a rablók is gyakorta rajtavesztettek, amikor a fosztogatás közben nem vették észre, hogy portyázó tatárokat vetett arra a sors. Csak kevesen tudták elmondani a találkozást azokkal a furcsa, bőrbe öltözött, kócos lovakon száguldozó, sárgabőrű, ferdeszemű pogányokkal, akik hírét a kelet felől felcsapó füstfelhők hozták a szelek szárnyán. Pál uram már látott tatárt. Három napja dolga volt a károlyi piacon. Ott volt két tatár a bikák kikötéséhez szolgáló oszlophoz csomózva. Előző nap Aba nagyúr portyázói megugrasztottak egy kisebb kóbor tatárcsapatot. A gyengébb létszámú pogányok látván a túlerőt, gyorsan szétrebbentek. Apró lovaikon menekülőre fogták a dolgot egy-egy nyilat megeresztve hátrafelé az üldözők irányába. Az egyik tollas végűt egy horgas orrú legény hozta haza a combjában, aki sűrű szentségelések közepette tűrte, hogy a borbély kimetssze a nyilat. Sziszegett, de az alkalmi hallgatóságtól kapott bátorító bor hatására erősen kiszínezve a csetepatét, újból és újból előadta a két tatár elfogását. Mire végeztek a nyílvessző kivételével, a portyázok már egyenesen a tatárkán testőrségét szalasztották meg. A két tatár közül az egyiket pányvával fogták meg, mert a lova annyira terhelve volt a rablott holmival, hogy lassabban tudott menekülni. Mire látta a veszélyt és bogozni kezdte a batyukat a nyeregről, már késő volt. A másiknak a lovát nyílvessző találta el. Kábultan tápászkodott fel, de mire szertenézett, már fogva volt ő is. Étlen-szomjan voltak már második napja az oszlophoz kötve. A bámészkodó nép elborzadva nézte hegekkel teli széles pofacsontú arcukat, amelyből gyilkos pillantásokat lövelltek a mandulavágású szemek. Időnként egy-egy gyerek megdobálta őket a kofáktól kapott tojással. Nagyokat derültek, amikor a tisztes távolságból eldobott tojás célba talált és lassú sárgás csíkban folyt végig a szőrmés ruhán. A tatárok egykedvűen tűrték. Időnkét egy-két rövid torokhangú vakkantásszerű hangot engedtek meg egymás felé. A sorsukkal tisztában voltak. Nem adtak ők sem kegyelmet senkinek és a pusztai élet törvényei szerint ők sem számítottak irgalomra. Túl sok vért láttak már elillanni. Tudták, hogy a sorsuk beteljesedett. Csak azt sajnálták, hogy a hadból hazatérők a levágott fejüket nem tudják majd odatenni a jurta ajtajában ülő öregapjuk elé, hogy az eltemethesse tisztességgel. Hitük szerint így a lelkük nem tud megjelenni a Hadisten színe előtt. Talán a zsákmányból vetnek majd az elárvult családnak is a hazatérő szerencsések. A vész hírére Anna asszony a két gyerekkel már hónapokkal ezelőtt Budára költözött a nővéréhez, aki az „Idegen asszonynál" szolgált. Laszkarisz Mária, a király felesége jó sorban tartotta a sógorasszonyt, így egy kis rokoni vendégeskedés nem terhelte meg a háztartását. Hogyan is terhelte volna, hiszen a királyné a szolgálataiért szebbnél szebb ajándékokkal látta el. Pál, amikor tavaly látogatóban volt náluk, sóvárogva nézte, amikor a kis faládikából előkerültek az ajándék ékszerek. Arany csüngős fülbevalók ünnepi viseletre és ugyanolyanok ezüstből a hétköznapokra. Gyönyörű ékkövekkel díszített ruhára való csatok. A sógorasszony szerint ezek a királyné ünnepi palástjának a csatjai voltak. Furcsa ovális alakú ékszerek. Rájuk unt talán vagy csak szebbre vágyott? Ki tudja? Készített helyettük másikat a királynéval érkezett ötvös, akinek a szavát senki sem értette, de ha valaki csak ránézett a kezei közül kikerült ékszerekre, akkor úgy sem volt ott helye semmilyen szónak. Beszélt az arany, mesét mondtak a csillogó kövek. Kristályköves aranygyűrű, hajba való aranykarikák a sógorné hozományából. Csillogtak, villogtak és aranyos hályogot vontak Pál szeme elé. Pál úr fejében akkor fogant meg a gondolat, hogy a hosszú pereskedés után hozzákerült abaúji birtokot ezekért a javakért cseréli el. Kell az a fenének! Jó termőföldje nincs, néhány koszlott falu meg kő és fa az egész. De ami jár, az jár! Hosszú évekig vitte az ezüstöt meg a marhákat a perköltség. Még szerencse, hogy a sógor egy vadászat alkalmával beleszeretett a vadakkal teli területbe. Egy kis asszonyi súgás-búgás megtette a hatást. No meg a finom falatok a környék legmutatósabb parasztlánykáival fűszerezve. Több sem kellett a hájas sógornak. A birtok a három kis faluval gazdát cserélt.