Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)

A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából

Domahidán például a szolgálónépek birtokolta igázható barmok számához igazodva „esztendőnként ki szokták a földes uraságok mind a szántó-, mind a kaszálóföldeket osztani.” Kántorjánosiban sincsenek a , földek állandóul az telek után... kiosztva, hanem a földesurak teccések szerint minden esztendőben újjolak [!] szokták felosztani,” kinekkinek „9 darab szántót” adván a három fordulóban, ,/lz kaszálójok sincsen állandóul felosztva, hanem az földesurak engedelmébül... kaszálhatnak,” ahol arra engedélyt kapnak. Kaplonyban Horánszky János gazdatiszt oszt „minden évben újra... a marhás gazdáknak 12 pozsonyi mérő alá” szántót, és a jószágok teleltetéséhez szükséges legelőt. Kocsordon is „ami kevés számbul álló szántófölgyök vagyon,... régi, bevett szokás szerint azokat egymás között esztendőnként nyíllal osztják.” Ezek a szántók szerte a határban „egy és fél pozsonyi mérő darabokból” állók, s beléjük egy gazda „legtöbb öt pozsonyi mérőt vethet.” Nyírmedgyesen is „esztendőnként ki több, ki kevesebb számbul álló földet ád maga embereinek, és azok is nem mind egyiránysó [!] nagyságúak.” Többnyire egy-két pozsonyi mérő nagyságú 15-20 darabba „vethetnek a legtehetősebb gazdák legtöbbet 36 pozsonyi mérőt.” Paposon is, Mátészalkán is esztendőnként osztottak a földesurak „5-6, legfeljebb 8 pozsonyi mérő alá való” darabokat a szolgálónépeiknek. Vasváriban Károlyi Antal „emberei nyíllal szokták élni szántómezejeket, és alkalmasint mind ez szerint vetnek” 1 -2-3-4 pozsonyi mérő alá való darabokban. Haller József emberei viszont „állandóul bírják szántóikat 2-3-4 pozsonyi mérő alá való darabokban.”

Ahol állandó használatra kiosztott szántókat és réteket usuáltak a jobbágyok, többnyire ott is 2-3-5 pozsonyi mérő nagyságú darabokban voltak a határ legkülönbözőbb részein elszórva a szántók. Ennek jól megfontolt praktikus okai voltak. Az Ér mentén és az Ecsediláp térségében, a Nyírségbe vegyülő szamosháti határokon egyformán a meteorológiai és vízföldrajzi viszonyok kívánták meg a szántók és rétek ilyen szórtságát. Az Ér, a Szamos és a Kraszna járta határokat a tavaszi hóolvadáskor, a Medárd napi záporokat követően és az őszi esők után elöntötte az árvíz. A lápos, mocsaras részek korhadékai megfogták, visszatartották a vizet, lassították levonulásukat, és ahol hosszabb ideig „ácsorogtak,” kiáztatták a vetést, kenyér nélküliségre ítélve a paraszti szorgalmat. Ezért a földesuraknak is, a jobbágyoknak is megélhetési érdekük volt, hogy a határ legkülönbözőbb részein vessenek, hogy majdan aratni is tudjanak. A „vizes táblák” ugyanis aszályos években hálálták meg a szorgalmat, amikor a homokhátakon, magasabban fekvő földeken mag nélkül sínylődtek a kalászok, cső nélkül a lencse- és borsóindák. Nem volt ez másként a Nyírség homokbuckás határú falvaiban sem. Ezeknek a határoknak a szélhordta homoktakarója alá a Szamos, a Kraszna és az Ér megemelkedő vize, a tavaszi hóolvadás leve beszivárgott. A homok azokat megszűrte, lehütötte, és megtisztulva tovább engedte azokba a teknőkbe, mélyedésekbe, amelyek a buckák, dűnék, dombocskák, kiterjedtebb felületű emelkedések között képződtek. Az így feltöltődött kisebb-nagyobb tavak itatásra, ivásra alkalmas tiszta vizeivel szolgálták a lakosságot. Itt-ott még halakat is neveltek. Szükség esetén a jószágok - szarvasmarhák, lovak, kecskék, juhok, esetleg sertések - vízszükségletének kielégítése mellett gyermekeknek lubickolásra, aratóknak hűsítő fürdésre, kender- és lenáztatásra is alkalmasak voltak. Valahány eső, valahány hóolvadás, valahány árhullám levonulása a Szamoson és Krasznán, évenként annyiszor frissítették ezeknek a homokteknőknek, tavacskáknak a vizét. A Tisza és a Bodrog is besegített ennek az áramlásnak a természetes

22