Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)

A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából

számláltak. Ezzel szemben 1772-1775-ben 852 házas zsellért vettek számba. 15494эеп 150 szolgaszemélyt írtak össze, az úrbérrendezéskor 279 házatlan zsellért."

Anélkül, hogy jobban elmélyednénk az 1549-1552 és 1772-1775 között eltelt 220 esztendőnyi történelmi-társadalmi és gazdasági meddőség hazai útvesztőiben, meg kell elégednünk annyival, hogy ez a két évszázad a termelőerők lényeges gyarapodása nélkül múlt el az ország történetében.

*

A XVIII, század első felében az állandó hadsereg megszervezése, az államigazgatás racionalizálása és a társadalmi nyugtalanság leszerelése megnövelte az államhatalom tekintélyét. A hadászati és zenebonázó tevékenység helyett előtérbe került a megélhetést biztosító termelőmunka, és jelentős mértékben csökkent a belső migráció. A tudatos és spontán telepítés eredményeként eltűntek a lakatlan régiók, megtörtént a demográfiai kiegyenlítődés. A termelési kedvet növelte, hogy jelentős mértékben megnőtt a közbiztonság. Ezt a szántóvető szorgalmat növelő társadalmi konszolidációs folyamatot törte meg átmenetileg az 1739-1743-as pestisjárvány, amely újólag megtizedelte a föld népét. Ajárvány után hagyományosan bekövetkező biológiai termékenység fokozódása következtében sokasodott ugyan a lakosság, de az 1740-es évtized derekának és második felének népességnövekedése az 1760-1770-es évtized váltásakor-az úrbérrendezés éveiben - egy fiatal, az önálló családalapításnak éppen nekivágó koroszrályt talált. Ez a generáció éppen akkor kezdett „kivergődni” az igaerő nélküli házas és házatlan zsellérsorból, és kezdte beszerezni azokat a tinókat, csikókat, növendék állatokat, amelyek fogatolásával évek múltán növekvő családja szükségleteihez, és a nyiladozó piaci lehetőségekhez igazodó gazdaságot szervezhetett portája és háznépe köré. Annak a jobbágyi-paraszti földnek a mennyiségét azonban, amit utánajövői használatra, majd az 1848-as jobbágyfelszabadulást követően paraszti tulajdonként örökölhettek, országosan az úrbérrendezéskor rögzítették a tabellákba.

Ahogyan a haszonelvüség és a gazdagodás lehetősége, a jövőbeni paraszti tulajdon alakulásának mikéntje sem igen foglalkoztatta a Mária Terézia korában élt jobbágyokat, zselléreket. Arról már nem is szólva, hogy a legtöbb határban vagy az azok szomszédságában lévő pusztákon az úrbéres viszonynál kedvezőbb feltételek mellett szánthatott úri földeket bárki. Ezeknek a haszna után - a nemesi felkelés lábraállításának eseteit kivéve - az államnak adót sem kellett fizetnie. Kedve és szorgalma, igázható barmai ereje szerint művelhetett földet mindenki felében, harmadában, kialkudott taksa vagy robotnap ellenében. Ezeket azonban egy - két - három éves forgásban a földesúr bármikor a maga hatalma és majorságának a művelése alá hajthatta. Az 1770-es évek jobbágyainak-jócskán megszaporodó számú - leszármazottai, a második-harmadik-negyedik generáció tagjai az 1850- es években elvileg, s többnyire a valóságban is csak annyit örökölhettek, amennyit az 1770-es évek elején-derekán tabellában név szerint rögzítettek. 1770 és 1848 között, s azt követően a XXI. századig olyan ipari és szolgáltató szektor sem szerveződött a Kárpátmedencében, amely alternatívát kínált volna, hogy az itt lakók elkerüljék a növekvő nyomor és reménytelenség útvesztőit. Az utak itt a polgári szabadrendelkezésü tulajdon meghonosodása óta csak a feneketlen nyomorúságba vagy Amerikába vezettek... 11

11 Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai а XVI. század közepén 1—II. Bp. 1990. Szatmár megye.

14