Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)

A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából

*

Az elmondottakat tovább színezi, hogy az úrbérrendezés időszakában a Felső-Tiszavidéken - ezen belül a Nyíri járás felében-harmadában is - a természet kínálta megélhetési és haszonvételi lehetőségek feltűnően sokszínűek és gazdagok voltak. Ezért a lakosság nem koncentrált kizárólagosan a paraszti szántóművelésre. A Nyírség természetföldrajzi képződményére települteknek ugyan kevés másmilyen lehetőségük volt, de a 140-150 négyzetkilométernyi Ecsedi-láp, a Kraszna, a Szamos és a Tisza árterületének pereme kínálta a fogyasztható és életet fenntartó javakat. Az úrbéres jobbágyok és egyéb rendű szolgálónépek éltek a félszilaj állattartás és a zsákmányolás szántásnál, aratásnál, cséplésnél és egyéb mezei munkáknál könnyebb, kevésbé fáradságos haszonvételi lehetőségeivel. Halásztak, csíkásztak, rákásztak, madarásztak. Vadorzással is szereztek fehéije tartalmú táplálékot. Jelentős tere és lehetősége volt a gyűjtögetésnek. Vadon termő mezei növények, gyümölcsök terméseit takarították be és dolgozták fel. Számosán űztek népi mesterséget: fontak, szőttek - nemcsak kendert, lent és gyapjat - gyékényt, veszőt, nádat, sást, kákát is. Faeszközöket, szerszámokat, szerszámnyeleket, tárolóedényeket, szekereket, kerekeket, csónakokat, ladikokat, tekenőket, másféle használati cikkeket faragtak. Mentalitásuk lényege volt, hogy messze kerülte életfelfogásuk, értékrendjük, egymáshoz és a természethez való viszonyuk a haszonelvüséget. Az ekét többnyire csak addig tartották a barázádban, amíg felszánthattak egy olyan darab földet, amely a család számára - a kényszerűen kiadni köteles földesúri és egyházi járandóság, valamint a vetőmag mellett - megtermetté a feltétlen szükséges gabonamennyiséget. Az általuk elérhető közelségben ugyanis alig-alig volt olyan piac, ahol a megtermelt mezei javakat - a nagyon aszályos és éhínséges éveket kivéve - keresték volna, s azért fáradozni érdemes, jó pénzt fizettek volna. Úgy vélték hát a lakosok, jobbágyok, parasztok, szántani és vetni kényszerülő egytelkes és kurta nemesek, hogy a pockoknak, az egereknek és az égi madaraknak elég az elhullott kalász. Kár lenne hombárban, raktárban, házpadláson, búzaveremben tárolni számukra fáradságos munkával termelt javakat. A gazdagodás vágya pedig nem kínozta őket.

Szorgalmuk fundamentumát és gyökerét képezte ugyan a kapitalista kori paraszti szorgalomnak, de ekkoriban még inkább Isten ajándékának, semmint kitartó munkálkodásuk gyümölcsének vélelmezték helyzetük, sorsuk, anyagi állapotuk javulását. A megélhetésvagy éppen a tengődés-elvüség volt életük vezérelve. A testet tápláló javak szűkösségét vagy bőségét Isten rájuk mérte állapotnak vélelmezték, és türelemmel viselték. Ezért sem törekedtek mindenáron egész telekkel bíbelődni. Talán azért sem, mert a Mária Terézia által portájukra küldött hivatalnokokban az állami adó és a földesúri terhek sokasítóit vélték felismerni, akik a hétéves és örökösödési háborúk adószaporító évei után most a földesúri terheket is növelni szándékoztak.

*

A közmondás szerint a valóságot virtuálisan leképező Isten malmai, a történelemben pedig a rendi korszak adminisztrációját végzők feltűnően lassan „őröltek”. A királynői akarattal követelt úrbérrendezés is vontatottan haladt. Az emlegetett dunántúli vármegyékben 1767-ben megkezdődtek az előzetes összeírások, faluvallatások. 1768-1769-ben ott már hitelesítették az úrbéri tabellákat, és a településeken ki is hirdették. A királynői

15