Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)
Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására
soltunk. Volt egy kis kölesük, amit megfőztek, egy kis tehénke is akadt nekik, meg takarmányrépa, káposzta, s hát krumpliból is egy kevés, mert a hó alól is kiszedték a krumplihajat. Képesek voltak mindezt megosztani velünk. Állítom, ha az orosz lakosság ezzel a kevés élelemmel nem segítette volna a magyar hadsereg visszavonuló részét, még több ember elpusztult volna. A német nem ezt tette. Mit csinált a német? Bugyennijben volt egy nagy élelmiszerraktár a magyaroknak, hatalmas nagy raktár volt. Ezt a német felrobbantotta. Éppen ott voltunk, amikor már égett. Még a raktárt megközelítő magyar katonákra is rálőttek. Az orosz lakosság viszont vihetett mindent. Én azért odabátorkodtam, s egy oldal szalonnát, s egy fél sertést felszedtem a vállamra, s odavittem az embereknek. Ők aztán feldarabolták és jóformán úgy ettek, ahogy a kutya cibálja a húst vagy csontot, úgy ették kenyér nélkül. Sikerült szereznem ugyanott két csajka cukrot is. Tubusos sajthoz is juthattam volna. Az úgy történt, hogy előttem ment egy orosz és nagyobb karton dobozban vitt valamit. Hátulról megbillentettem, szégyen nem szégyen, az öreg elejtette a dobozt. Megnéztem, hát tubusos sajt volt benne, otthagytam neki. Szintén a visszavonulás alatt történt, amikor az egyik községben éppen beszállásoltunk. Három emberem jön utánam, s mondják: „Tessék már jönni, hát itten a németek vannak, s nem engednek be bennünket!" A házat két öreg orosz család lakta. Kicsi ablakok voltak a házak javarészén, ezen is. Körül voltak vastagon rakva, mondjuk az ereszig a labodával télére. Jó egérfészek volt. Odamegyek, benyitom az ajtót, két német ül az asztalnál, előttük megint csak az aszú. Jó kajájuk volt, nekem nem volt mit enni. Amikor benyitok az ajtón, azonnal rám kiabálnak: „Ungarische sóidat! Pasli pasli!" Kimentünk erre. Azt mondja nekem az egyik ember: „Én felgyújtom ezt a házat." Erre én: „Menjen már a nyavalyába, ne beszéljen így!" De ő nem tétovázott, s a kézigránátot bedobta. A szalmatetős viskó meggyulladt, a németeket nem engedték ki. Tóth Istvánnal 1992 őszén folytatott beszélgetés alapján v. Léczfalvy Alfonz százados, Nagy-Britannia (12/III. zászlóalj parancsnoka): Én december 24-én a kiképzési táborban vettem át a zászlóaljat. A táborban egy flekk-tífusz beteget találtak és azt a puskásszázadot, amelyik kötelékébe ő tartozott, karanténba zárták. Mi hadosztálytartalék voltunk. A felváltás nem okozott nehézséget. A leváltott zászlóalj parancsnoka is ott volt és tájékoztatott. Csupán az átvett nehézfegyverek okoztak gondot, mert nem voltak jó karban. A kipróbálás és javítás sok időbe került, a fegyvermester dolgozott éjjel-nappal, hogy biztosítsa a fegyverek működését. Az aknavetőket és a páncéltörő ágyúkat kivették a parancsnokságom alól és beállították a védelmi vonalba. Az igazi nehézség az volt, hogy a szovjet az első naptól kezdve megkísérelt beszivárogni állásainkba. Drótakadályaink előtt sikerült is részben beásnia magát. Egy puskásszázadot kivettek a parancsnokságom alól és egy éjjeli támadásban bevetették a beásott szovjet csapatok ellen. A támadás nem hozott teljes sikert. A század 80-90 sebesültet vesztett. Az ezrednek a védelmi körlete olyan nagy volt, hogy a védelem mélységben nem volt lehetséges. Az áttörés napján telefonon parancsot kaptam a hadosztály vezérkari főnöktől 21 7, hogy a had217 Zsigmondy László (Mohol, 1901. február 14. - Aachen, 1992. február 3.) vezérkari alezredes. 1942. november 3-ától látta el a 10. könnyű hadosztály vezérkari főnöki leendőit. 1943. január végétől a 2. hadsereg parancsnokságán teljesíteti szolgálatol. • 87
