Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

Amikor kinyomtak bennünket az állásokból, nem szorítottak mindjárt tovább, volt egy kis meg­torpanás. Álltunk éjjel a havon, holdvilágos idő volt, a levegőben pattogott a hideg, hát olyan 35-40 fokos hideg lehetett. Előttem a havon távolabb egy nagy sötét tömeg közeledett. De akkor úgy el volt az ember már fásulva, hogy őszintén mondva talán nem is gondolt az életre. Lesz, ami lesz. Fogtam a géppisztolyt, előre mentem, hogy mi lehet az a sötét tömeg. Hallom, hogy a havon a hó recseg utá­nam. Hátranézek, hát jött utánam az egyik emberem, egy Orosra való hatgyerekes családapa. Meg­kérdeztem tőle: „Kovács, miért jött utánam?" „Ne tessék egyedül menni." - válaszolta. Mire én: „Ha én meghalnék, magának nem muszáj meghalni." Amikor azóta sokszor úgy belegondolok ebbe, elér­zékenyül az ember. Ez az ember ezért áldozta volna fel az életét. Amikor előre mentünk hát látjuk ám a holdvilág fényében, hogy a sötét tömeg egy löveg a négy lóval, Négy ló vontatta a löveget, melyet feltehetően repülőtalálat ért és vonult vissza. Ezt megúsztuk. Szégyen lett volna azonban, ha az ember nem megy előre tájékozódni. Már ránk esteledett, amikor az egységemmel Liszkiig vonultam vissza. Másnap Liszkiben az ez­redparancsnokság körzetében rendezték az alakulatot, s innen indultunk tovább be Osztrogozsszkba. Délután körülbelül 14-15 óra tájban értük el a város szélét. Itt egy emelkedő volt velünk szemben, ahol a németek 3 géppuskát állítottak fel. Az egység leállt. Hosszas tanakodás után Muzsay ezredes aztán egy kísérettel előrement a németekhez és tárgyalt velük. A németek csak ezt követően engedtek be bennün­ket a városba. A városnak egy része már égett, amikor ránk esteledett, ott egy piszkos nagy partizántá­madást kaptunk. A nagy zűrzavarban aztán nem lehetett tudni, hogy ki merre van és hova tartozik. Az egyik emberem, a Sátoraljaújhelyre való Szilva honvéd felkéredzkedett egy német szánkóra. Ezek ilyen ládaszánkók voltak, melyeket két lóval húztak. Szilva megállt a fogatos hátánál, megbillentette őt, a német leesett, s nekünk lett egy fogatunk. Ez a fogat, a másik kettővel együtt, melyeket szereztünk, a század felszerelési iratain is szerepelt aztán. Mi ezzel a fogattal elindultunk hárman visszafelé ugyan­azon a vonalon, amelyiken annak idején kifelé mentünk. Elértük Veretyjét, ahol csatlakoztam egy vo­natos oszlophoz. Már éjjel volt, amikor megvendégeltek bennünket. Természetesen csak azzal, amivel tudtak. Volt hát rumos fekete is. Másnap három emberemmel tovább folytattuk utunkat. Eljutottunk Bugyennijig, majd ott megvártuk az alakulatnak egy részét. Még elég rendezetlen egységben jöttek visz­sza. Megtudtuk, hogy az Osztrogozsszktól Veretyjéig tartó menet alatt, amikor úgy, éjféltájon össze­szedték az alakulatnak már nagy részét, egy borzalmas nagy támadás kapta el ott őket. A partizánok magyar ruhába voltak öltözve és az alakulatomat itt nemhogy megtizedelték, de még ennél is nagyobb csapást mértek rá. Itt, Veretyjénél sebesült meg Horváth főhadnagy is, a volt századparancsnokom. Őt az úttól beljebb érte aknatalálat, súlyosan megsebesült, több helyen kapott sebet. Egy zsidó munkaszol­gálatos, aki a közelében volt, keresztül vette a nyakán és vitte ki kúszva az úthoz közelebb. Amikor újabb találat érte őket, a zsidó munkaszolgálatos meghalt. Én úgy könyveltem el, hogy Horváth főhadnagy is elesett. Később tudtam meg, hogy sebesüléséből felépülve a háború után a pesti közúti építővállalatnál dolgozott és valahogy kémkedés gyanújával perbe fogta a múlt rendszer. Én nem voltam se németbarát, se oroszbarát. Mint nemzetet, népfajt tiszteletben tartom, de én egyiknek se voltam barátja. Kint a fronton akkor, amikor mi a visszavonulás alatt azt az ötven-hatvan kilométert naponta legyalogoltuk, néha csak egy kékes színű levest, s egy pár hajas krumplit kaptuk. Ugyanakkor nem egyszer láttuk, hogy a németek a tokaji aszút itták, a magyar szalámit ették, nekünk meg nem volt semmi. A visszavonulás alatt 40 zsidó, 60 magyar, tehát 100 emberem volt. Ahol én beszállásoltam, ott szemtelenkedni nem volt szabad. Mire volt képes egy orosz család, ahova az egyik alkalommal beszállá­86 •.

Next

/
Thumbnails
Contents