Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

MUZEOLÓGIA - Viga Gyula Tájmúzeumok - regionális múzeumok

tartományokkal bővítve érdemes közelíteni. Magam ezért is szerencsésnek érzem az új törvényünk vonatkozó részét, hogy ti. a regionális múzeumok esetében legalább két múzeumi szakág tevékenysége elvárható. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy így valamivel több esély van az örökség táji változatainak feltárására és bemutatására is. Fentebb már utaltam arra, hogy a múzeumok kiállításainak tartalmában, de egészében, a helyi múzeumi „ideában" nem mindig kvadrál a szaktudomány, a múzeumi szakág és a helyi közösség elvárása. Ennek csak egyik vonása az, hogy a lokális társadalom - leszámítva a koherens kulturális örökséget hangsúlyozó jászokat, a hajdúságot, és kis számú hasonló csoportot - elsősorban a múzeumnak helyet adó település örökségét hangsúlyozza, s a „városkörnyék", a kistáj szerepét ebben a vonatkozásban másodlagosnak tartja. (A látszólag homogén műveltségű tájakon belül is vannak markánsan eltérő falucsoportok, társadalmi csoportok.) Természetesen azt tartja saját közössége kulturális örökségének, amit maga annak ismer, vállal, s úgy, ahogyan ő - vagy kis számú, erre kiválasztott reprezentáns személyiség - azt közösnek tartja. Ez a vélekedés a helyi kulturális karaktert kortaíannak, de leginkább archaikusnak, a modernizáció előttinek véli, s egészében felértékeli a rámaradt tárgyakat, emlékeket. A tárgyakat lokálisnak és egyedinek gondolja, számára a kiállítási fotókon szereplő nem ismeretlenek, hanem gyakran személyes kötődésűek. Az egyes tárgyakat személyesen is hozzá kapcsolja az előző generációk valamelyik tagjához, s úgy véli, hogy attól a szóbanforgó tárgy érdekesebb lesz az idegen látogató számára is, sőt, az másutt talán nem is láthatott még olyat, mint az általa ismert személy - akár köztárgyként elterjedt - kiállítási darabja. Nehéz eldönteni, hogy az-e a jobb, ha a muzeológus is helybeli, s maga is személyében kötődik ehhez az örökséghez, vagy máshonnan érkezik, s feladatát szikáran végiggondolva, e tárgyak bilincsében kísérel meg absztrakciót vagy rekonstrukciót! A látogató persze valahol a két elképzelés között helyezkedik el: megbecsüli a szakmai hitelességet, de igazán a személyes megszólítás, a helybeli elődök örökségével való - átmeneti azonosulás nyűgözi le. Ebben ismeri fel önmagát, saját elődeit, legyen hazája akár többezer kilométerre a felkeresett múzeumtól. Úgy gondolom, napjainkban éppen ez az egyik oka a múzeumok reneszánszának: az elidegenedett ember ideig-óráig a maga gyökereit véli megtalálni bennük.