Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - Ujváry Zoltán: Erdélyi János (1814-1868), a népköltészet első tudós kutatója

amely a gyűjtemény második kötetének záró fejezeteként jelent meg. Az eszmei indíttatást Kölcsey Ferenctől vett gondolattal jelzi: „A valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni." Erdélyi a magyar népköltészetről, népdalokról való áttekintését a nemzeti költészet történetébe helyezve, az irodalom fejlődésének szakaszaira utalással vezeti be. A magyar költészet, mint más európai költészet, hosszú időn át „utánzó költészet" volt: „minden iskolát kitanulta már; hallottunk éneket és dalt görög és római mértékben és modorban de még most sem igen vagyunk tisztában a felől, melyik hát az igazi magyar nemzeti költészet." Különösképpen kérdés ez a népköltészetre vonatkozóan. A népköltészet értékeinek a felismeréséhez egy bizonyos műveltségi szint elérésére van szükség. Olyan haladás ez, amikor a „nemzet becsülni kezd olyat, mit azelőtt nem becsült ... mi eddig a magyar népköltészetet nem becsültük, mert nem ismertük." Pedig éppen a népköltészet, a népdalok révén a nép megismerhető „a maga egész valóságában." Erdélyi kísérletet tesz a dalok történetének, múltjának a felvázolására. Korának romantikus szemléletét tükrözi, hogy Attila királyig megy vissza, akinek az udvarában hadi győzelmekről énekeltek. Szittyákat, hunokat emleget, Theophilaktos görög íróra hivatkozik, aki szerint istenük tiszteletére „dombokon és berkekben éneket zengének," halottaik emlékezetére énekeltek. Krónikákra utalva mondja, hogy dalokban fennmaradt Botond, Bulcsú és Lehel emléke, Anonymusnál pedig az olvasható, hogy amikor Árpád „hadai Etele várában megszállottak, minden nap lakomát ültének, citerák, sípok mindenféle ének hangzása mellett." A dalolás alkalmára és témáira a kereszténység felvétele utáni századokból elsőként a nemzet szellemének változását emeli ki. A keresztény királyok a régi vallás énekeit törvényekkel tiltották, a keresztény énekeket is engedélyhez kötötték. Eltűntek a régi énekek a templomi új vallási környezetből, de a dalok megmaradtak a családi körben és a „vitézek" ajkain. A későbbi korokból több adat maradt fenn a nemzeti költészetre, énekekre vonatkozóan. Erdélyi Lugossy Józsefre (1819-1884) hivatkozik, aki szerint „a XVI. században még fennvoltak a magyar nép énekei a halhatatlan Detréről Zách Felicián és Kláráról, Hunyadi Jánosról, Szilágyi Mihályról és Hajmásiról, Mátyás királyról..." Ebben a században „két nagy dolog történt hazánkra nézve - írja Erdélyi -, úgymint a reformáció és a mohácsi vész megosztá