Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - Filep Antal: Falak tartóváza a Kisalföld építőgyakorlatában

Megjegyzendő, hogy a XIX. század második felétől egyre kevesebb ács, faragó ragaszkodott az ívelt kötéshez. Teret hódított az egyszerű darulábas bekötés. Ez összefügg azzal is, hogy a helyi építő tevékenységben mind kevésbé hagyatkoztak a helyi faanyagokra. A XLX. és a XX. század fordulójától a fakereskedőktől vásárolt faanyag vált kedveltebbé. Itt jegyezzük meg, hogy a tartóelemeket, kötéseket korábban többnyire a helyi vagy környéki erdőkből, ligetes foltokból, árterekből termelték ki, a nyílt árterek világában a hosszú gerendák (koszorúk, szelemenek, vendégszelemenek) anyagát a Dunán úsztatták, vontatták Győrbe, ahonnét a Rábán, Rápcán és az ezekbe folyó mellékvizeken vitték az építési helyhez lehető legközelebb, ahonnét tengelyen szállították a felhasználás helyszínére. / Az I. világháborúig fűrészelt gerendát nem használtak. Gömbfából minden esetben bárddal faragták ki az egyes elemeket. Mint megfogalmazták, a fűrészelt gerenda nem olyan teherbíró, mert miután „a gatternak nincsen lelke" a természetes szálakat elvágja. A bárdolásnál az elemi szálak mentén hasogatták le a felesleges anyagrészt. Ez persze egyértelműen azzal járt, hogy a tartóelemek és a hosszanti gerendák, ollópadok nem lehettek igazán mértanilag „szabályosak". Az ilyen anyagfelhasználás a pajta belsők esztétikai hangulatára is kihatott. A belső tereknek némi természetes „játékosságot", intimebb megjelenést biztosított. Ehhez az intimitáshoz a sövény vagy a nádfal akár tapasztott, akár tapasztatlan felületi játéka is hozzá tartozott. Nem ritkán a pajták, színek sövény-, nádfalait csak alul tapasztották, esetleg 3. kép. Pajtaláb 1853-as felirattal, Kishadak (Filep Antal felvétele, 1959)