Dr. Dám László (szerk.): Az Ilosvayak Nyíregyháza, 2004. (Jósa András Múzeum Kiadványai 56. Nyíregyháza, 2004)

Dr. Lakatos Sarolta (Nyíregyháza): Emlékezés Ilosvay Ferenc születésének 90. évfordulóján

Margit híd pesti hídfőjénél egy böhöm harckocsiból csak úgy félkézzel, mint aki éppen eldob egy szilvamagot, szitává lőnek szemed láttára egy fiatal barátodat, mert az utolsó pillanatban eszmélt rá, hogy elfelejtett igazolványt'hozni, és visszafordult volna érte? És láttál már valaha - mint mi jónéhányan- egy hűvösvölgyi csendes, idillikus villát, melynek konyhájában október 27-én reggel ronggyátörve, mozdulatlanul fekszik 9 fiatal orvostanhallgató az új Szent jános Kórház ambulanciájáról?" (Dr. Nagy Kázmérnak, 1959 nyarán). Önéletrajzából tudjuk, hogy a forradalom eltiprása után, orvos bátyja unszolására, 1957. január 1-én átlépte - mint egy „sereghajtó"- az osztrák határt, „mert már Édesatyám sem szerette, ha viszketett a nyaka táján." (Duska Lászlónak, 1959). Rövid bécsi tartózkodás után Hamburgba ment, az ott élő s már világhírű operaénekesnő Eszter nővéréhez, de néhány hónap múlva visszatért Bécsbe. Számos levélben megírta, ő azért emigrált, mert hite- tudása- meggyőződése szerint akart írni, s írásait szerette volna végre megjelentetni. írni akart, szót emelni az otthonmaradottakért, amit vállalt kötelességének tekintett. 1957 júliusában állást is kapott az 1957. I. 11-én indult Bécsi Magyar Híradónál, amelyet az osztrák földön élő nagyszámú magyar menekültek tájékoztatására az Osztrák Nemzeti Bizottság és az Osztrák Szakszervezeti Tanács alapított. (A bécsi Die Presse nyomdájában állították elő, kiadója Fritz P. Molden volt.) Ilosvay Ferenc 1957 végén a lap főszerkesztője, tisztségét 1959-ig töltötte be. Az élete volt a Híradó, éjt - nappallá téve szervezett, szerkesztett, írt. Kis karikatúrái - rajzai mellett, számos publicisztikai írása (tárcák, vezércikkek) látott napvilágot a lapban. Cikkeiben kezdetben a remény, majd az emigráció keserűsége szólalt meg, az itthoni események nyomon követésével, bemutatásával, az azokra történő feszült reagálásokkal, ahogy kritikusan szólt emigráns társairól is. (Keserű orvosság; Kopogtattunk, de nem hallották; Októberi Requiem, stb.). Tele „harci kedvvel" írt abban a reményben, hogy a nyugati demokrácia s emigráns társai is hasonlóan gondolkodnak, bátran akarta szolgálni hazáját, a vele született hűség- komplexummal, és már-már naiv szentimentalizmusával. „A Die Presse-kombinátjában dolgozom, le-lekocogunk a Presse melletti „Holden's Stüberl" című, II. József császár korából itt felejtett, kátrányosra pipázott kis kocsmába, én egy krügerl Bierre [...]. Most itt ülök aprócska asztalom s gépem előtt, ebben a cseréptető- mennyezetes, igazán szerzetesi cellához hasonló kamra- lakásomban, a falat átlózó gerendán a Feszület és az órám." („Zsuzskámnak," 1957. VII. 30.). Sikeresnek gondolta magát, hitte, hogy jó ügyet szolgál, de a laptulajdonos 1959 januárjában megvált tőle. Elvesztette kenyérkereső munkáját, egyidejűleg a lap biztosította fórumot hazája szolgálatában.