Dr. Dám László (szerk.): Az Ilosvayak Nyíregyháza, 2004. (Jósa András Múzeum Kiadványai 56. Nyíregyháza, 2004)

Dr. Lakatos Sarolta (Nyíregyháza): Emlékezés Ilosvay Ferenc születésének 90. évfordulóján

biztosítására is. A szervezet vezetői a Katolikus Körök előadásain nyíltan hirdették a nemzetiszocializmus ember- és keresztényellenességét. 1944. március 19-ét követően már csak illegalitásban működhettek, de bátran vállalták a harcot: nyilasellenes gúnyrajzokat, röplapokat készítettek, sokszorosították, terjesztették azokat, mozgósítottak. Ilosvay Ferenc- Eglis István unokatestvére oldalán- ilyeténképpen vett részt a római katolikus egyház keretében az ellenállásban. A Miskolcon élő unokatestvértől (szintén Ilosvay Ferenc) kaptam meg az Évforduló c. háromoldalas írást, amiben az író 1 év távlatából emlékszik vissza 1944 őszére, és az ellenállási mozgalomban való részvételére. Félve, rettegve az emlékektől idézi fel, ahogy a pesti utcákon az emberek riadtan mentek el egymás mellett, a villamosmegállónál ha többen várakoztak, „messzire elkerültük a csoportot, idegesen gyűrögettük zsebünkben a hamis igazolványokat. Ha szobánkban megszólalt a telefon, öt-hat csengetésnyi ideig mérlegeltük: jelentkezzünk vagy sem. Baráttal találkozni Istenkísértés volt. Csak hunyorítottunk szemünkkel: látlak, hála Istennek élsz, vigyázz magadra. Csöngettek? Mindenre elszántan ólmosbotot, revolvert szorongatva mentünk ajtót nyitni. Éjszakánként ha befejeztük munkánkat, szorongóan heveredtünk végig, sohasem tudtuk mikor jönnek? [...] Reggelenként, ha biztosnak hitt odúnkban összetalálkoztunk, durván támadtunk arra, aki késett. Percnyi késedelmek a rémület, az aggódás szülői voltak. Lázas, agyat, idegeket, szívet őrlő megbeszélések követték egymást: Te elhozod ezt... te elutazol ide... te megszervezed... te elintézed... te eltünteted.[...] Hetenként háromszor más-más helyen találkoztunk - kijelöltek - a vezetőkkel. Néhány szóban jelentettük a végzett munkát, elszámoltunk a kapott pénzzel, szétszéledtünk. Otthon nem tudták, merre járok? Gúnyolódás, veszekedés, gyanúsító faggatás fogadott. Vállalnom kellett hűtlenséget, gyávaságot, burkolt, kétségbeejtően naiv vádakat. Néhanapján mindent adtam volna, ha békében, nemtörődöm módon leülhettem volna könyveim közé, beszélgethettem volna feleségemmel. [...] Hajszoltan, a bilincs és fogház árnyékában menni kellett, cselekedni kellett - megkísérelni a lehetetíent, mert nem volt más választás." 1944. december 1-én három társukat letartóztatták. Másnap az „odújukban" öten jöttek össze, amikor késő délután egy fiatal pap kis cédulát vitt nekik: a cédulán négy név, mind a négy mellett piros kereszt állott. „Akkor már tudtuk, vagy felhagyunk mindennel, eltüntetünk minden nyomot, vagy mi is „kórházba" kerülünk, ha ugyan nem egy apró cédulára, nevünk mellett piros kereszttel. Sorsot húztunk, valakinek még az éjszaka beszélnie kell a Főnökkel. [...] A sors engem választott. Éjfél múlott, amikor nekivágtam.