Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

Természetesen mindez nem egyik napról a másikra ment végbe. Eleinte, 1900 és 1910 között ő is mikszáthos hangvételű dzsentritörténeteket írt, s nemcsak tematikájában, hanem szerkesztésmódjában, műveinek anekdotikus felépítésében és elbeszélői attitűdjében is mesterét követte. A döntő fordulat 1910 körül következett be Krúdy pályáján. Addig is írt már sikerült műveket, igazán azonban csak ekkor találta meg saját hangját és saját világát. Pályájának ekkor kezdődő szakaszában alkotta legismertebb, legjellegzetesebb műveit, a Szindbád-novellákat és a A vörös postakocsi című regényt, valamint ez utóbbi folytatását. Ezekben a novellákban és regényekben teljesedett ki igazán Krúdy művészete, s ezek a művei rokonítják őt leginkább a XX. századi próza nagy világirodalmi megújítóival is. Főként Proust, Joyce, Virginia Woolf és Giraudoux nevét szokták vele kapcsolatban emlegetni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy amikor ezeket a külföldi kortársakat idézzük, nem konkrét irodalmi hatásokra gondolunk. Krúdy nem volt „irodalmi író" abban az értelemben, ahogyan Ady Kosztolányit annak nevezte. Irodalmi műveltségét jórészt ifjúkorában szerezte, amikor rengeteget olvasott, de többnyire akkor sem a kortársi moderneket, hanem Mark Twaint, Dickenst, J. K. Jerome-ot, Sue-t, Puskint, Gogolt, Turgenyevet stb. Proustot és társait legfeljebb hírből ismerte, de hírből is inkább csak később. Amikor a Szindbád-történetekkel és A vörös postakocsival kialakította a maga sajátos elbeszélő formáját, a később híressé vált külföldi mesterek még pályájuk elején jártak, s ismert nagy müveiket csak jóval később alkották meg. Irodalmi hatások vagy átvételek helyett így legfeljebb párhuzamosságról lehet beszélni, s Krúdy vívmányainak előzményeit sokkal helyesebb a századvégi magyar próza fejlődésében, fokozatos átalakulásában, jól érzékelhető lírizálódásában keresnünk, mint a külföldi munkákban. Néhány évvel ezelőtt Gáspári László írt figyelemre méltó tanulmányt erről a lírizálódásról egy Petelei-novella kapcsán. Mindez azonban nem teszi indokolatlanná vagy fölöslegessé ezeknek a hasonlóságoknak, illetve párhuzamosságoknak a vizsgálatát. Sőt, ellenkezőleg. Épp azáltal válik igazán izgalmassá a feladat, hogy ezúttal nem egy külföldön született irányzat vagy törekvés hazai adaptációjáról van csupán szó, mint annyiszor irodalmunk történetében, hanem egy szuverén nagy művész olyan teljesítményéről, -136-