Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

Krúdy és a történelem A történelmi téma Krúdy életművében Krúdy neve sok mindent idézhet az őt ismerő olvasók tudatába, mégis aligha tévedünk, ha azt állítjuk, nem lehet túlságosan gyakori, hogy valakinek éppen történelmi művei jutnának először eszébe az író nevének hallatán. Még akik különben jól ismerik is könyveit, valószínűleg nem a történelmi témájú írásokkal kezdenék művei felsorolását. De nemcsak az olvasók tudatában kerültek a hátsó sorba ezek a könyvek, a Krúdy-irodalom is meglehetősen periférikusán kezelte az író történelmi regényeit és elbeszéléseit. Krúdy életművének egészével szemben is sok még az irodalomtörténet-írás adóssága, de a történelmi vonatkozású írások még ezen az összképen belül is feltűnően mostoha elbánásban részesültek. Kétségtelen ugyan, hogy Krúdy nem történelmi műveiben alkotta a legjelentősebbet, a legjellegzetesebbet, s aligha járnánk helyes úton, ha ezekben az írásaiban akarnánk keresni művészetének csúcsait. Az eddiginél mégis több figyelmet érdemelnének ezek a művek, már csak azért is, mert nem elszigetelten jelentkeztek, hanem végigkísérték Krúdy csaknem egész írói pályáját. A történelmi érdeklődés családi örökségként szállt rá. Köztudott, hogy apai nagyapja honvédszázadosként vett részt a szabadságharcban, nagybátyja, a legendás hírű Krúdy Kálmán pedig Világos után sem tette le a fegyvert, hanem szabadcsapatot szervezett, és úgy harcolt tovább az ipolysági erdőkben a Bach-rendszer önkénye ellen. A gyermek Krúdynak életre szóló élményt jelentettek nagyapja 48as történetei, aki idős korában a szabadságharc veteránjai számára épült Honvéd Menház parancsnoka is volt, s aki ritka ünnepi alkalmakkor különleges áhítattal mutatta meg az unokáknak egy féltve őrzött dobozban azt a kis darab gyolcsot, amelyet állítólag Garibaldi vére festett pirosra. Édesapja halála után a hagyatékból neki jutó részt Krúdy nagyon gyorsan elkótyavetyélte, a családi örökségnek ezekhez a szabadságharcos hagyományaihoz azonban mindig ragaszkodott. Élete végéig büszke volt erre a 48-hoz való kötődésre, s műveiben is gyakran emlegette. Témáért is többször fordult - különösen pályája elején - a szabadságharc korához. Valószínűleg nagyapja színes meséi -125-