Makkay János: Méhteleki kutatások Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 51.Nyíregyháza, 2003)

kivezető út jobb oldalán, a mély kavicsbányában - pattintották. Pedig ezeket a helyi köveket apróra törve az edények anyagának, a száraz és kiégetéskor törékeny helyi agyagnak a soványításához használták. Érdekes módon ez a soványítás eltér az Alföld déli részein szokásostól: ott főleg a pelyva szolgált erre a célra, kőzúzalék csak elvétve fordul elő. Az obszidiánon kívül a többi kőanyag egy része ugyancsak az Eperjes-Tokaji hegységből származik, más darabok Erdélyből vagy még délebbről, a Balkánról. Egy szilánk viszont biztosan a Dunántúlról, Szentgál-Tüzköves-hegyröl, amelynek már a neve is árulkodik a - XIX. század végéig még tüzcsiholáshoz is - kiválóan használható kovafajtáiról. A kőeszközök esetében az 1710 igen nagy szám ahhoz képest, hogy a Körös kultúra összes, eddig megásott telepéről talán mind össze 200-300 pengét és talán ugyanannyi kőbaltát meg egyebet ismerünk, jóllehet az Alföldön sokkal nagyobb kincs lehetett egy-egy éles penge vagy nyílhegy, mint a hegyekhez közelebbi Méhteleken. A nagy szám, és azon belül a nyersanyag vagy a félkész áruk sokasága alighanem azt jelenti, hogy az ősi méhtelekiek nemcsak saját maguk számára szereztek be Tokaj vidékéről és máshonnan is nyersanyagot, pattintottak pengéket, fúrókat, nyílhegyeket, csiszoltak kőbaltákat, hanem más, a hegyektől távolabbi telepek számára is. Sőt, olyan, utak találkozásánál fekvő cserehely lehetett a régi Nádas partján, ahová messze vidékekről is elkerültek áruk, különleges kövek, vörös festék, miegyéb, cserébe a kiválóan hasadó tokaji obszidiánért és más kövekéit. Új módit jeden tó agyagedények...