Makkay János: Méhteleki kutatások Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 51.Nyíregyháza, 2003)

lítanak is az ecsediekre, de mintha eredetibb Körös-darabok lennének. Néhány hét múlva vissza Szatmárba, és máris Méhteleken voltunk. Miért kellett sietni? Annyit akartunk megmenteni a ritkaságokból, amennyit ásatás nélkül csak lehetséges volt. Az első mehteleki utazást 1972-ben egy második követte. Közben egyre azon törtem a fejemet, hogyan lehetne egy szakszerű feltárást szervezni. Elmúlván a közvetlen veszély, és megépülvén a vegyesgát, leletmentésre sehonnan sem lehetett egyetlen krajcárt sem szerezni, a Jósa András Múzeumban pedig éppen interregnum-féle volt. Akkoriban, 1971. december 31-én ment nyugdíjba a szabolcsszatmári múzeumok igazgatója, Csallány Dezső, és csak egy év múlva, 1973. január 1-én iktatták be a tisztségbe a kiváló régészt, Dienes Istvánt, Nyíregyháza szülöttét (1929-1995), réges-régi jó barátomat. Rövid ideig, mindössze 17 hónapig volt igazgató. Nagy terveket forgatott a fejében. Újra akarta indítani a Jósa Múzeum Csallány által elkezdett évkönyvét, nagy nemzetközi könyvcserékre számítva. Fehérvárnak már akkor hatalmas nemzetközi forgalma volt az évkönyvével és a katalógusaival, legalább hatszáz cserepartnerrel. Mi sem volt egyszerűbb, mint megállapodni: készítsem el a teljes cserelistát, címekkel, nevekkel, egyéb adatokkal együtt, és cserébe kiutal nekünk húszezer forintot a mehteleki ásatásokra. Hat hétig tartott a (Jósa Múzeumban talán máig meglévő?) lista összeállítása, csaknem három hétig tartott az ásatás a Nádas partján, két részletben, 1973 tavaszán, majd szeptemberében. Mik voltak azok a tudományos körülmények, amelyek szinte elkerülhetetlenül szükségessé tették és sürgették a mehteleki feltárásokat? Legalább három ilyet tudok említeni (az elvileg kötelező leletmentés mellett). Közülük az első: olyan edények töredékeiről volt szó, amelyek szinte azonosak voltak a Körös kultúrának az Alföld déli részeiről már jól ismert formáival. Időközben Szatmárnémetitől délkeletre, a Szamos bal oldali mellékvizének, a Homoródnak a völgyében, Fclsőhomoródon a hatvanas évek második felében a szatmári kollégák már kiásták egy hasonló korú település néhány hulladékgödrét tele agyagedények cserepeivel és kis, nőt ábrázoló agyagszobrocskák darabjaival. Úgy látszik, akkoriban érett meg az idő