Makkay János: Méhteleki kutatások Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 51.Nyíregyháza, 2003)

náluk csaknem száz éve kutatják ezt az újkökori művelődést, és mégsem jutott eszébe addig senkinek, hogy a Hollandiától Ukrajnáig elterjedt, szinte a megszólalásig hasonló leleteket közösen vitassákvitassuk meg. Miért éppen Magyarország, és miért éppen Fehérvár? Az akkori válasz kissé más volt, mint amit ma mondanék rá: Bicskén a Galagonyás-szőlőkben már folytak az ásatások a dunántúli vonaldíszes kerámia nagy telephelyén. Kész volt könyvünk is az Alföld sok vonásban eltérő vonaldíszes leleteiről (azután 10 éves huzavona után 1979-ben meg is jelent). Fellendülőben voltak tehát a dolgok, ami alkalmat adott a szimpózionra. Ma már azt válaszolnám: dehát mind a kétfajta agyagedény-művesség, a dunántúli és az alföldi, egyaránt úgy alakult ki, hogy a közöttük délen (mind a Tisza völgyében, mind a Dunántúlon) élt Körös edénymüvességnek - az egész Kárpát-medence és az Észak-Balkán legelső földművelő népének - a kerámiáját kezdték utánozni a tőlük északabbra és nyugatabbra élő törzsek. Nevezzük az utóbbiakat talán nem teljesen helyes, de érthető szóval bennszülötteknek: ők voltak a vonaldíszes kerámiát készítő kultúrák népeinek elődei. Nemcsak az agyagedény-művességet nem ismerték, hanem földet sem műveltek, háziállatokat sem tartottak még, csak vad gyümölcsöket ettek, borszőlőt pedig egyelőre nem szüreteltek. Csináltunk egy kis tájékoztató kiállítást is a Szent István Király Múzeumban, dunántúli (főleg bicskei és neszmélyi) és alföldi, zömmel szabolcsi, borsodi és hevesi leletekből, tehát az Alföldi Vonaldíszes népességek különböző lelőhelyeinek anyagából. Nyíregyházáról főleg a Bezdéden, Tiszadobon, Tiszavasváriban (még 1956ban) és Rétközberencsen talált tárgyakat kértük kölcsön. Az egyik legutolsó autóval távoztunk, amelyet még kiengedtek a városból. Néhány perccel később a várható tiszaháti-szatmári kiürítésre készülve, minden személyautót igénybe vettek. Szép látvány lett volna, ha a kocsiból kirakott ezernyi őscserép társaságában Tonna István barátommal együtt az árokparton ülve várhattuk volna a felmentést. Az igazsághoz tartozik megírni, hogy hazafelé Debrecentől Budapestig csak nagyon lassan haladhattunk: főleg a Vörös Hadsereg dunántúli alakulatai ugyanis ezernyi, sátrakkal megrakott teherautóval és földgéppel áramlottak Kelet felé.