Makkay János: Kőkori régiségek a vállaji határban Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 50. Nyíregyháza, 2003)

Méhtelek újkőkori régiségei máris nemzetközi hírnévre tettek szert, Vállaj leletei pedig méltán pályáznak hasonló rangra. Nem szeretném összehasonlítani a méhteleid régészeti munkálatokat a vállajiakkal, de egy fontos körülményre utalni kell. Méhteleken a megyéből elszármazott kutatók dolgoztak, az akkor lehetséges legjobb, de mégis szerény körülmények között addig, amíg a csurranó-cseppenő anyagiak lehetővé tették. így az újkőkori lelőhelynek csak egy piciny részét sikerült megismerni. Vállajon viszont a két helyi kutatónő - akik a régész-orvos Jósa András tanítványainak vallják magukat - a készülő határállomás összefüggő, nagy területét óhajtotta megismerni az ásatással, így lőn, és e füzetben az ásatás tanulságai alapján mutatjuk be a falunak, a megyének és az országnak azt, hogy miért fontos Vállaj telephelye. Három kőkor volt. Az őskőkor néhány százezer évig, a középső egyes helyeken 5 ezer, másutt talán 10 ezer évig, és a hozzánk legközelebbi, az újkőkor, két-három ezer évig tartott. Az első egybeesett az ember végleges kialakulásával, az első kettő pedig, az északi féltekén nagyjából az utolsó jégkorral. Ne úgy képzeljük azonban el, hogy a jégkorokban mindvégig farkasordító hideg volt! Nem, mert a jégkori állapot azt jelentette, hogy telente nem volt sokkal hidegebb, mint manapság, de rövid és hűvös volt a nyár. Északon és a magas hegyekben a téli hó nem tudott megolvadni. Jégtakaróvá alakult, és egyre gyarapodva tovább hűtötte az északi félteke időjárását. Akkoriban a vadászat, halászat és gyűjtögetés volt a megélhetés alapja. A legfontosabb táplálékot, a húst, a vadászott nagyvadak adták: jelentős részük - részben éppen az ember miatt - az évezredek alatt kihalt, vagy csak más világrészeken maradt fenn. Kipusztult a mamut. Messze délre került az elefánt, a gyapjas orrszarvú, északra vándorolt a rén, a taránd, megritkult a vádló. A jégkorszakban ritmikusan ismétlődő meleg és hideg szakaszokat az állatvilág egy része ugyanis úgy vészelte át. hogy az időjárási zónával együtt vándorolt: hol fel északra, követve a visszahúzódó hideget, hol meg délre, az ismét lehúzódó hideg nyomában. Mikor azonban a középső kőkorban (úgy Kr. e. a XII. évezredet követően) beállt a jelenlegi melegedő fordulat, a folyamatok az ember jelenléte miatt visszafordíthatatlanokká váltak: a nagyvadaknak nem lehetett már (nem igen volt hová) újabb vándorutakra kelni. Megmaradtak azonban a vízi és növényi táplálékforrások. Hazánkban éppen az Ecsedi-láp és a bihari Sárrét volt a fő színterc a gyűjtögetésnek, a halászásnak. Nagyanyám sokszor emlegette a rétközi harcsás káposztát meg a csíkos káposztát,