Makkay János: Kőkori régiségek a vállaji határban Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 50. Nyíregyháza, 2003)

Mikor a múzeumalapító Jósa András 1918 szeptemberében örökre lehunyta szemét, örökre eltávozott vele meg a Nagy Háborúval „a régi jó világ" is. A Trianon után Szabolcshoz hozzácsapott harmad-Szatmár az ország hozzáférhetetlen végvidéke lett, ahová az elkövetkező negyvenötven év alatt nem is igen jutott el őskorral foglalkozó régész. Másfajta sem nagyon. Talán egyetlenegyszer Csengerbe. Mikor 1970-ben, a nagy árvizet követően régiségek után kezdtünk nyomozni Nagyecseden és Méhteleken, kissé úgy éreztük, mintha valami távoli földrészen járnánk felfedező úton. Az élet azonban az ilyen ismeretlen vidékeken is kikényszeríti, hogy törődjünk olyasféle nem termelékeny dolgokkal, mint az őskor emlékei. Méhteleken 1970-ben az árvíz után meginduló gátépítés mozgatott meg sok ezernyi köbméter földet, 2002-ben Váll aj on pedig a határátkelő miatt kezdtek nagy földmunkába. Ásatás a határon A kettő között a régiségek szempontjából nincs különbség. Ami mégis fontos eltérés a kettő között: 1970-ben egy gát épült a magyarromán határvonallal párhuzamosan (és nem az időnként áradó folyók mentén), 2002-ben pedig határátkelő. Az egyik fura és szokatlan akadályként a szabadjára engedett víz ellen, a másik előbb-utóbb a könnyebb átkelést segítendő.