Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Kedves Gyula: A 48. honvédzászlóalj
így volt ez Szabolcs esetében is. Bár az újoncilleték kiállítása országos viszonylatban jól haladt, az újoncozás szervezőinek jól jött, hogy a zászlóalj létszámát beszámíthatják az újoncilletékbe, mert így az országban az elsők között teljesíthették hazafias kötelességüket. Az ország túlsó felében szolgálatot ellátó zászlóalj ellátása pedig valós és súlyos problémát jelentett a vármegye számára. A zászlóalj tisztikara is élénken támogatta az átszervezést, mert arra számított - s ebben nem is csalódott - hogy eddigi szolgálata fejében nemzetőri rendfokozatukkal átveszik őket a honvédségbe, hiszen ha a zászlóalj csak elnevezést változtat, semmi ok nincs rá, hogy új tisztikart nevezzenek ki. A döntő szót azonban a legénység mondta ki, hiszen nekik kellett a legnagyobb áldozatot hozni. Ők ugyanis csak 1 évre vállaltak szolgálatot, míg honvédként 4 éves szolgálat várt rájuk. Ennek ellenére a legénység zöme lelkesen fogadta az átszervezés tényét s 912 fő vállalta az új szolgálatot. Az egyetlen problémát a katonai felső vezetés jóváhagyása jelentette, amely eléggé berzenkedett a „táblabírák" honvédtisztté való kinevezése ellen - aminek némi alapja volt is - de november 10-én a zászlóalj eredeti tisztikarának érintetlenül hagyásával történtek meg a honvédtiszti kinevezések a szabolcsi zászlóaljban, ami a 48. hadrendi számot kapta „szabolcsi előnevének megtartásával". November 13-án Patay István őrnagy zászlóaljparancsokságát is megerősítették. 8 A hadügyminisztérium aggályoskodását a tisztikar megerősítése ügyében, különösen a század- és zászlóaljparancsnoki beosztásoknál érthetővé teszi, hogy a szabolcsi zászlóaljban alig néhány olyan tiszt szolgált, aki korábban megfelelő tiszti képesítést szerzett, és nem volt egyetlen olyan tisztje sem, aki aktív tisztként lépett volna szolgálatba. Ez a tény még az önkéntes zászlóaljak esetében is ritkaság volt. Patay hadnagyként, és 3 százados (Rakovszky, Apagyi és Vay) főhadnagyként szolgáltak a cs. k. hadsereg huszáralakulatainál, de Vay még a napóleoni háborúk végeztével kilépett, s a többiek is még 1838 előtt nyugalomba vonultak, vagy kiléptek, utoljára Rakovszky Samu. Az ő esetében még külön gondot jelentett az is, hogy súlyos betegsége után rokkantsággal, katonai szolgálatra alkalmatlanként nyugalmazták 1838-ban. A másik 3 századosnak nem volt tiszti képesítése, mindössze Hunyady Ferenc altiszti szolgálatáról tudunk a Württemberg-huszároknál az 1840-es években. Ezek után igazán figyelemre méltó, sőt feltűnő, hogy kiváló tisztikar alakult ki, hiszen 2 ezredes és 2 őrnagy került ki belőlük, s a tucatnyi III. osztályú katonai érdemrend mellett egy II. osztályú is érdemdús tiszt mellét ékesítette a zászlóaljból. Patay és Rakovszky ezredesként hadosztályparancsnoki beosztást látott el 1849 nyarán. Rakovszky Samu a honvédsereg egyik legderekabb, legbátrabb törzstisztje lett, Patayt pedig a temesvári vesztes ütközet után Bem még hadtestparancsnokként a széthullott X. hadtest élére emelte, más kérdés, hogy a hadtestet már nem lehetett összeszedni, így beosztása 1-2 napnál tovább nemigen tartott. A magyarázatot leginkább a tisztikar rendkívüli összetartásában és a legénységgel való közvetlen, H SzSzBMÖL. IV. B. 103. (Finta Márton újoncozási biztos iratai) 2. dob. és u. o. 48. cs. 1382. sz. 1848. A tisztikar megerősítése megjelent a Közlöny: 1848/155. sz-ban.
