Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Kedves Gyula: A 48. honvédzászlóalj
Kedves Gyula: A 48. honvédzászlóalj A honvédsereg legjobb alakulatai közé sorolható zászlóalj önkéntes csapatként alakult meg, s végeredményben nem is azzal a céllal, hogy a reguláris katonaság körébe sorolják. A nemzetőrség keretein belül szerveződött, így felállítására, majd átszervezésére sajátos körülmények között került sor. Önkéntes jellege ellenére - bár létszámának döntő része valódi önkéntes volt - nem kizárólag toborzással állították fel, s ez a jellege hivatalosan el is veszett a honvédzászlóaljjá történő átszervezésekor, hiszen tagjai ugyanazokat a feltételeket kellett hogy vállalják, amelyeket az újoncozás során felállított alakulatok legénységének. Némileg a nemzetőrség keretei közül is kilógott, mert mint látni fogjuk a legénység tagjai között olyanok is voltak, akik a törvényi előírások figyelembe vételével nem lehettek volna nemzetőrök. Legfeltűnőbb sajátossága az alakulatnak azonban az a nagyon erős összetartás, bajtársiasság volt, ami még az egy térségből származó legénységgel rendelkező csapatoknál is ritkaságszámba ment. Eredeti legénységét tekintve a zászlóalj teljes egészében szabolcsiakból állt, s bár ez a szabadságharc végére az állomány kevesebb mint felére csökkent, szellemisége mindvégig igazi "szabolcsi" maradt, köszönhetően elsősorban kitűnő szellemű tisztikarának, amely viszont szinte teljes egészében szabolcsi maradt. Ez volt a legfontosabb tényezője annak, hogy a 48. zászlóaljból olyan kitűnő alakulatot lehetett kovácsolni, dacára annak, hogy nemzetőri csapatként szervezték meg. A nemzetőrség elsősorban belbiztonsági feladatokra szerveződött 1848 tavaszán, azonban ahogy 1848 nyarán teljes szélességében kibontakozott a Délvidéken a szerb felkelés, szükségessé vált a nemzetőrség bevetése is. A Délvidék és a területet határoló vármegyék nemzetőrségének mozgósítása azonban nem oldotta meg a helyzetet. Hiányos fegyverzetük és elsősorban a regularitás teljes hiánya miatt alkalmazásuk a harci bevetésekben gyakorlatilag csődöt mondott. A legfőbb problémát pedig alkalmazásuk időbeli korlátai jelentették. A fegyverfogáshoz nem szokott családapákból, a nyári mezőgazdasági munkák idején, a gazdálkodásból elvont földművesekből álló nemzetőrségi csapatok ugyanis csak rövid időre (néhány hétre) voltak mozgósíthatók, és ahogy szolgálati idejük letelt - s valamennyire beletanultak a szolgálatba - azonnal indultak haza, függetlenül az éppen fennálló katonai helyzettől. Ez a tény, valamint az, hogy a Magyarországon állomásozó császári-királyi sorkatonaság - bár alá volt rendelve a magyar királyi hadügyminiszternek, Mészáros Lázár vezérőrnagynak - csak vonakodva, vagy sehogyan sem teljesítette a magyar kormány rendelkezéseit, arra sarkallta a politikai vezetést, hogy kormányhű, szilárd, s lehetőleg reguláris fegyveres erőt teremtsen. Az 1848 májusában megindított hon* Jelen írás a szerző két folytatásban közölt tanulmányának összefoglalása. A tanulmányok megjelentek a Hadtörténelmi Közlemények 1990/2. (A 48. honvéd zászlóalj története az 1848-49-es szabadságharcban, alakításától Budavár bevételéig) és az 1993/4. számokban (A 48. honvéd zászlóalj története az 1848-49-es szabadságharcban, Budavár bevételétől a feloszlatásig).
