Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Hermann Róbert: A 10. honvédzászlóalj története
A szerbek viszonozták a tüzet, de viszonylag kevés eredménnyel, míg a magyar tüzérség lángba borította a tábor területén lévő kunyhókat és Drakulic házát. Végül a magyar bal szárnyon lévő üteg közelebb nyomult a szerb táborhoz, s egyetlen löveg kivételével elhallgattatta a Jancova-dombon lévő szerb üteget. Az ágyúzás mintegy másfél órán át tartott. Közben Kiss Pál különítménye átkelt a Bégán, ám a szerbek olyan szívósan védekeztek, hogy félő volt, miszerint a különítményt a folyóba szorítják. Ezért a magyar közepet vezető Vetter Antal alezredes a 37. gyalogezred 3. zászlóalját Kiss támogatására küldte. A szerbek azonban továbbra is szívósan védekeztek. Vetter erre a Béga árterére küldte Woroniecki vadászait is. A 10. zászlóalj követlenül a szerb táborral szemben foglalt állást, s katonái most kaptak először ízelítőt a háborúból. Amikor az első ágyúgolyó lecsapott a zászlóalj tömege közelében, „mély csend lőn", s az egyik önkéntes szerint „lígy hiszem, abban a pillanatban mindenki magában érezte, hogy ember és halandó". Egy szerb gránát közvetlenül a zászlóalj előtt csapott le, azonban megpattant, s „egy ugrással a sorok fegyver tetején átszökvén, 100 lépésnyi távolságra szétpatant, anélkül, hogy legcsekélyebb sérülést is okozott volna". Szemere őrnagy bátorította katonáit, mondván, hogy „a magyar félni nem szokott", s hogy „minden ezredik golyó talál csak". A biztatás annyira felvidámította a zászlóalj katonáit, hogy sapkájukkal búcsút integettek a fejük felett elszálló golyóknak. A 37. gyalogezredi 3. zászlóalj és a Woroniecki vadászok előreküldése után Vetter úgy látta, itt az ideje a támadásnak, s a 10. honvédzászlóaljhoz sietett. Leugrott lováról, s kezében kivont karddal a zászlóalj jobb szárnyának élére állt, s miután a honvédek szuronyt szegeztek, "borzasztó ordítástólkövetve"rohamra vezette azt. A katonák szuronyt szegezve követték, s betörtek a táborba. A nagyváradi önkéntes visszaemlékezése szerint kereszttűzbe kerültek, mert a Jancova-dombon lévő üteg balról, az egyik ütegállásban elhelyezett szerb löveg hátulról lőtte őket. Szerencsére a magyar bal szárny lovasütege a roham közben elhallgattatta a Jancova-dombon lévő üteget. A 10. zászlóalj bal szárnyát, az 5-6 századot Szemere vezette rohamra. Mint volt lovastiszt, át akarta ugratni a tábor előtti lövészárkokat, azonban a második ároknál lova megtorpant, s így Szemere jó célpontot nyújtott az elkeseredetten védekező szerbeknek. Egy szerb lövész golyója oldalában találta el. A lövés nem érte a belső szerveket, de Szemere kardszíj csatjának egy részét leszakította és bevitte a sebbe. Az őrnagy leszállt a lováról, Gergelyt János százados vállára támaszkodott, s megparancsolta Kóródy Lajos honvédnak, hogy lője le az őt megsebesítő szerbet. Ezt Kóródy meg is tette. A roham alig tíz percig tartott, s a sáncok a 10. zászlóalj kezébe jutottak. A katonák foglyokat nem ejtettek, a szerbek vesztesége 250-300 halott volt. Kiss maga is elismerően nyilatkozott a honvédekről, mondván, hogy „ilyen robamja Napóleonnak sem volt". A honvédek már áttörték a sáncokat, amikor a Jancova-dombon lévő üteg megmaradt lövegének egyetlen tüzére még folyvást lőtte őket. A 10. zászlóaljból hatan itt sebesültek meg. A domb előtt a 10. zászlóalj, a 37. gyalogezred és a Woroniecki-vadászcsapat katonái találkoztak, s együtt rohanták meg a magányosan védekező szerb tüzért, aki az utolsó lövést már nem tudta megtenni: a 37. gyalogezred katonáinak szuronyaitól találva holtan rogyott össze.
