Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Hermann Róbert: A 10. honvédzászlóalj története
Hermann Robert: A 10. honvédzászlóalj története Az első tíz honvédzászlóalj megszervezése 1 A Batthyány-kormány 1848 áprilisában úgy került hatalomra, hogy nem volt fegyveres ereje. Az 1848 március-áprilisában megalkotott törvénycikkek között nem volt olyan, amely az ország fegyveres erejéről rendelkezett volna. A III. törvénycikk megfogalmazása sem volt elég egyértelmű, hiszen ez határozott formában csak azokat a tárgyakat utalta a magyar kormány hatáskörébe, amelyek korábban a Magyar Királyi Kancellária, a Helytartótanács és a Kamara köréhez tartoztak, vagy „azokhoz tartozniok kellett volna". A törvénycikk további szövege csak általában szólt a minisztériumhoz tartozó „katonai és általában minden honvédelmi" tárgyakról. A korábbi kormányszékek azonban legfeljebb a Magyarországon állomásozó cs. kir. hadsereg ellátásában, illetve a katonai és polgári hatóságok közötti kapcsolattartásban játszottak szerepet. A katonaság ügyeinek nagy részét a birodalom egész területére kiterjedő rendszerben a főhadparancsnokságok, a Generalkomm andók intézték. Ezekről azonban nem rendelkeztek az 1848. évi törvénycikkek, ahogy arról sem, hogy mit jelent a magyar katonaság; az országban állomásozó, nagyobbrészt osztrák, lengyel, cseh, morva, ukrán kiegészítésű alakulatokat, vagy pedig az ország területén toborzott és sorozott katonaságot? Batthyány határozott fellépésének köszönhetően, május 7-én az uralkodó királyi kéziratban a négy magyarországi főhadparancsnokságot, a budait (Magyarország), a temesvárit (Bánság), a péterváradit (Szlavónia és Szerémség) és a zágrábit (Horvátország) a Batthyány-kormány rendelkezései alá rendelte. A nagyszebenit (Erdély) csak június 10-én utasította a magyar kormányzat rendeleteinek teljesítésére. E hatóságok engedelmessége azonban igencsak sok kívánnivalót hagyott maga után. Vezetőik az uralkodó iránti feltétlen hűség és a birodalmi egység gondolatának jegyében nőttek fel. A rendelkezésük alá tartozó csapatok többsége idegen lévén, ezeket sem fűtötte valami túlzott lelkesedés a birodalom egységét - szerintük - veszélyeztető magyar politikusok iránt. Batthyány ezért is tartotta fontosnak, hogy ezeket az alakulatokat minél előbb kicseréljék a külföldön állomásozó magyar ezredekre. A Galíciában, Csehországban és Ausztriában állomásozó huszár- és gyalogezredek tekintetében még volt némi remény, ám az itáliai hadszíntéren harcoló cs. kir. hadseregben szolgáló alakulatok hazahozataláról azonban szó sem lehetett. Ezt a magyar kormány már csak azért sem erőltethette, mert abba a látszatba keveredhetett, hogy nem szándékozik teljesíteni a Pragmatica Sanctióból fakadó kölcsönös védelmi kötelezettségét. Végül 1 A fejezet egészére Id. URBAN, 1973.: 223-351. o.; URBÁN Aladár: Batthyány és a honvédelem 1848ban. Századok, 1982/6.; URBÁN, 1986.: 574-591. o.; URBÁN Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége, fogsága és halála. (In:) Körmöczi Katalin szerk.: Batthyány Lajos gróf első magyar miniszterelnök emlékezete, "...minden hazám javára, ami csekély erőmből kitelik". Budapest, 1998. 130-134. o. A szabolcsi alakulatokról, köztük a 10. zászlóaljról rövid összefoglalót ad KEDVES Gyula: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1998/2. A 10. zászlóaljra vonatkozó visszaemlékezéseket ld. alább.
