Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Kedves Gyula: A 43. honvédzászlóalj
kitűnően helytállt, hűségüket már Péterváradon bebizonyított, zömében az ÉszakTiszántúl magyar lakosságából származó bakák nem voltak hajlandóak, s nem is igen értették a dolgot. Ekkor robbant be a faluba Kálnoky vezényletével a 43. honvédzászlóalj három rohamoszlopa (a harmadik ráadásul a jéggel borított Bodrog medrében, mintegy „orvul" oldalba támadva a fegyverüket lábhoz tett császári csapatokat), ami pillanatok alatt felbolygatta a patthelyzetet. Kálnoky látván a tétovázó, s a harcot beszüntető császári katonaságot, s tudván erőfölényét, mint a faluban lévő honvédcsapatok rangidős tisztje, fegyverletételre szólította fel az ellenfelet. Zászlóalja arcvonalát megelőzve egyedül ment a hamarjában felfedezett Franz Oreskovich századoshoz, akit tévesen a vezénylő parancsnoknak hitt (ne feledjük óriási köd borította a helyszínt), s kardját követelte. A vélt áruláson feldühödött császári tiszt ekkor a zászlóalját addig kitűnően vezénylő, de most óvatlan Kálnoky Antalt kardjával fejbe sújtotta, legényei pedig hátulról puskatussal leütötték. Más források úgy tudják, hogy szuronnyal döfték le lováról a 43. honvédzászlóalj parancsnokát, majd a földön fekvő magatehetetlen tiszt fejét puskatussal zúzták össze. A közben megálló honvédekre sortűz zúdult, s a 43. honvédzászlóalj elveszítve parancsnokát, a megdöbbentő fordulat hatására rendetlen hátrálásba kezdett. A császáriak vad dühvel estek neki az ellenállni próbáló honvédeknek, s tucatszámra öldösték őket. Valahogy mégiscsak sikerült rendezni a zászlóalj egy részét (valószínűleg Vöstri Emil hadnagy irányításával) s szuronyrohammal próbálták visszaverni az 58. (István főherceg) sorgyalogezred nekivadult császári bakáit. Ez részleges sikerrel járt, mert legalább Kálnokyt ki tudták menteni az ellenség kezéből, s foglyul ejtették Carl von Murait századost, aki Kálnokyhoz hasonlóan fegyverletételre akarta bírni a magyar csapatokat. A zászlóalj nagy része azonban szétszóródott, s a harcot folytató maradékuk (valószínűleg a balszélső rohamoszlop, amely az országúttól balra helyezkedett el) is visszahátrált Bodrogkeresztúrra. Időközben beérkeztek a faluba a magyar erősítések, és a 20. honvédzászlóalj két százada, valamint a rohamoszlopba tömörülő Dom Miguel gyalogság ellentámadása kiverte a Bodrogkeresztúrba benyomuló császáriakat, majd Kisfaludról is elűzték az ellenséget. Itt szabadították ki a 43. honvédzászlóalj 81 fogságba esett katonáját „akik puskatussal agyba főbe verve, levetkőztetve az állásba összeterelve a haldoklókkal együtt szorongtak". Fogságba esett ezenkívül Kégl József hadnagy is, akit még 20-án küldött vissza Kálnoky Tokajba használható fegyverekért. Úgy tűnik, ezek a fegyverek csak az ütközet közben érkezhettek meg, mert Kisfaludon a kiszabadított foglyok mellett nagyszámú „bár összetört" puskát is találtak. Elképzelhető, hogy a nagy ködben meglepték a császáriak a Kégl által hozott szállítmányt, s így került fogságba a hadnagy, aki a fegyverekkel ellentétben nem jutott vissza zászlóaljához. 30 5° Az ütközet császári szempontból meglehetősen elfogult leírása: Geschichte des k. u. k. Infanterie-Regiments Erzherzog Ludwig Salvator Nr. 58. Wien, 1904. 245-248. o. A kortárs magyar álláspontot EGERVÁRI Ödön: Bátori Schulcz Bódog emlékiratai az 1848/9-ki szabadságharczból. Pest, 1870. 29-30. rögzíti. Jól használható az ütközet utolsó fázisára KÁRSA: i. m. 92-97. o. Klapka és Szemere jelentése az ütközetről a Közlöny 1849. jan. 26-i számában, utóbbinak egy másik jelentése Kálnoky szerepéről Szemere: Okmánytár 350-351. o. A császári hadvezetésnek a honvédek átállására számító tevékenységéről NAGY Sándor: Két affér a felső-tiszai hadszíntéren 1849. januárjában. Hadtörténelmi Közlemények 1998/1. sz. 172-193. o. Vostri szerepére és csapata helytállására OL. 1848-49. H. 147. 13. d. 287. fol, illetve Szemere: Okmánytár 349. O.
