Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)
Kedves Gyula: A 43. honvédzászlóalj
núl csaptak össze előőrsei a közeledő császáriak csatárláncával. Ezen a napon Tárcáinál következett be a főerők összeütközése, ami hullámzó harc után magyar győzelemmel, Schlik Mádra történő hátrálásával végződött. Herzmanowsky is erre a napra kapott támadási parancsot, de szerencsére a császári seregrészek közötti együttműködés nem volt a legtökéletesebb, így némi csetepaté után Szegilongnál megszűnt a harc. Ehhez nagyban hozzájárult a feneketlen köd is, ami rettentően megnehezítette a tájékozódást. A császáriak érzékelhették a Sulcz-dandár többi csapatainak a beérkezését, ezért nem erőltették a támadást, Bátori-Sulcz Bódog pedig a nagy ködben nem tudta felmérni a helyzetet, feladata amúgyis a védőállás megtartása volt Bodrogkeresztúrnál, így hát harcolva ide vonult vissza. 23-án reggel Klapka erősítést küldött a Gedeon-dandárból Sulczhoz, és Dessewffy Arisztid alezredes dandára is utasítást kapott az előrenyomuló császáriak oldalba támadására. Sulcz így támadást kezdett, s dandárából a Dom-Miguel és a 17. honvédzászlóalj 2 százada csatárláncban benyomult Bodrogkisfaludra. A támadás fő erejét a fél század rohamoszlopokokba sorakoztatott 43. honvédzászlóalj képezte, amely zárt alakzatban nyomult a csatárlánc után. Az ütközet részleteit kibogozni az eléggé szűkszavú és egymásnak sok esetben ellentmondó forrásokból meglehetősen nehéz. Annyi bizonyos, hogy a nagy erővel bekövetkezett magyar támadás meglepte Bodrogkisfaludon a különben csekély erőkkel rendelkező császáriakat, s ezt követően hirtelen - rövid időre - abbamaradt a harc, s a szembenálló csapatok kölcsönösen a másik fél fegyverletételére számítottak. Az események pontosabb megértése miatt itt félbe kell szakítanunk az ütközet ismertetését, s kitérni egy nagyon fontos, de eddig alig figyelembe vett eseményre. A térségben tevékenykedő császári haderők parancsnoka Schlik altábornagy a honvédsereg fegyelmi helyzetét, morálját teljesen félreismerve, arra a meggyőződésre jutott január közepén, hogy számítani lehet a honvédsereg kötelékében harcoló volt császári-királyi alakulatok (néhány sorgyalogsági egység és a régi huszárok) tömeges dezertálására. Nagy Sándor elmúlt hónapokban megjelent kitűnő tanulmánya sorra ismerteti Schlik ilyen értelmű intézkedéseit, amelyek közül legérdekesebb az, amely felhívja csapatparancsnokai figyelmét arra, hogy az átállásra a sorgyalogsági alakulatok részéről leginkább harc közben lehet számítani, amikor azok kikerülnek a „fanatizált" honvédcsapatok szoros ellenőrzése alól. Bár kétségtelen, hogy voltak egyes magyar oldalon harcoló volt császári-királyi alakulatok, ahol januárban fegyelmi problémák adódtak, sőt egyenkénti dezertálás is előfordult, azonban ezek az alakulatok hűek maradtak a magyar kormányhoz, sőt, éppen helytállásuk, az újonc honvédekét felülmúló szakértelmük volt az, amely lehetővé tette a honvédsereg újjászervezését, összekovácsolódását a téli hadjárat során. A császári hadvezetés mindenesetre úgy indította meg hadműveletét Tokaj irányába, hogy nem számolt komoly magyar ellenállással, s lehetővé kívánta tenni a „megtévedt" császári-királyi hadseregbeli alakulatok visszatérését a kétfejű sasos hadilobogók alá. A Bodrogkisfaludra behatoló magyar csatárlánc éppen ilyen volt császárikirályi sorgyalogságból, a 39. (Dom Miguel) sorgyalogezred III. zászlóaljának katonáiból állt, akik ráadásul még a régi egyenruhájukat viselték, ami éppen olyan volt, mint Herzmanowsky császári katonáié. Valószínűleg ez okozhatta a harc abbahagyását császári részről, s megindult a volt bajtársak átállítása. Erre azonban az addig is
