Bene János: Huszonnégyes honvéd ek a Kárpátokban. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 42. Nyíregyháza, 1997)

kényszerített. így 17 harcoló és 3 sebesült maradt velem. Ekkor idegen egységből már nem volt velem senki. Tovább vonulva, három-négy alkalommal pár partizán (?) megzavart egy-egy pillanatra, de más esemény nem történt. Nagyon lassan haladtunk, fáradtan, idegesen, nagyon éhesen, de - bár nem tudtuk pontos helyzetünket - közeledtünk az erdő széléhez. De az, hogy hol jutunk ki, bizonytalan volt. Éjjel nyugodtan hagyva pihentünk, de reggel már nagyon éreztük, hogy a senki földjének azon az oldalán vagyunk, ahol megtaláljuk a parancsnokságot. Április 30. A negyedik napon nagy csend után már csak az enni vágyás adott erőt, hogy összeszedjük magunkat. A szánk kiszáradt, de sehol nem találtunk vizet. [...] Sok nógatás, tájékozódás után nehezen, de elindultunk. Talán egy kilométert sem kellett tennünk, gyérült az erdő. Lassan, de bizalmatlanul - ki tudja hol vagyunk és kikkel megyünk szembe? - kimentem a szélére. Széles, kissé lejtős rét tárult elém, házakat csak messze lehetett látni. Ahogy kimentünk, lassan meg-megállva, indultunk lefelé. Észrevettük, hogy a felénk eső legközelebbi házból integetnek botra kötött kendővel és jönnek felénk. Nagy kő esett le a szívünkről! Fellélegeztünk, hogy megszabadultunk az erdő kiismerhetetlen zártságától, az ott annyi elveszett bajtársat, sikertelen kínlódást jelentő megpróbáltatástól. Integettek, hogy üljünk le. Messziről láthatták, hogy kimerültek vagyunk. Örömmel öleltük meg egymást, mert szólni nemigen tudtunk. A kötözőhelyből jöttek és odakísértek bennünket. Egy kocsma lehetett, ahol a nagytermet szalmával terítették le. Pokrócok voltak előkészítve. Bekísértek. Még le sem feküdtünk, amikor belépett Szekeres Géza ezredes úr. Halk hangon köszöntött minket. „Ne beszéljetek, feküdjetek le! Pihenni, aludni és ha kész a leves, kaptok egy keveset. Aludni!" Nem kellett kétszer mondania. Nem tudom mennyit aludhattunk, de mire magunkhoz tértünk mindenki kapott egy fél tejesbögre húslevest. Nem szólt hozzánk, csak nézett, elment közöttünk, az egyik sebesültnek megsimogatta a fejét. Nekem szó nélkül nyújtotta oda a kezét. Kiment. Később ismét levest kaptunk, de most már egy kevés tészta is volt benne. Visszajött. Odanyújtotta a kezét. Kérdeztük, én is, jött-e posta? Behozta. Gyorsan könnyesek lettek a fáradt szemek, kinek, mert kapott, kinek, mert nem kapott. Talán óránként kaptunk kevés levest, majd krumplit, kevés húst, meg kávét. Aki kért még, leintette. Ennyi koplalás után nem szabad hirtelen teletömni a gyomrot! Már megengedte, hogy fölkeljen a társaság. Magához hívott és rövid beszámolót kért. A századomtól már 29-én reggel visszajött az első csoport, majd, a nap folyamán is körülbelül, ha jól emlékszem öszszesen 40-45 fő. A többiről semmi hír. Reggel már elküldte a jelentést a veszteségről, beleszámítva minket is. Este engedett csak a szállásunkra, a tartalék zászlóaljhoz, Iwanowczéra. Köszönettel gondolok mindig vissza, volt parancsnokunkra, aki higgadt, nyugodt és nyugtató gondolkodásával, ha már a testünket az ellenség meghagyta, nem engedte, hogy a gyomrát tönkretegye e sok fiatal ember. [...] Hiába siettünk pihenni. Este alig aludtunk, mert kb. 20 óra körül riadó! 23 órakor fölvonulás Kubajowka házai közé! Május 2. Kubajowka. Támadás indul hajnali 4 órakor! Nem emlékszem, hogy milyen kötelékben és ki volt a parancsnok. Erdős területre emlékszem, vízvágta árSzekeres Géza ezredes, a 21. gyalogezred parancsnoka. Katonai pályafutását illetően lásd a 108. számú jegyzetet. 47