Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
Az őrszolgálatot teljesítő legénység nagy nehezen húzott elő egy főhadnagyot. Vacsora után éppen a tiszti étkezdéből jött. Meglepődött, amikor elé álltam, nem szívesen foglalkozott már hivatalos dolgokkal. Majdnem szóról szóra az ismétlődött meg, ami a Kalusban székelő hadosztály-parancsnokságon. Nem értették meg, hogy miért kell nekünk kíséret és miért nem tudjuk megvédeni önmagunkat. A főhadnagy mereven elzárkózott a kérésem elől. Kár is lenne bármilyen érvet felhoznia, egyszerűen nem tudnak kíséretet adni. A holt fáradt, többszörösen kihasznált gyalogsági alakulatok legénysége alszik. Megkérdeztem, ki dönt végső fokon. A főhadnagy szemrebbenés nélkül válaszolt: a vezérőrnagy. Azt hitte, megijedek és sietve eltűnök. De tévedett. A beszélgetés körülbelül a következőképpen folyt le. - Kié a végleges elhatározás — kérdeztem meg a főhadnagyot. - A vezérőrnagy úré - felelte a főhadnagy úr. - Akkor szíveskedjék bejelenteni főhadnagy úr. - Nem lehet. Most vacsorázik. - Akkor megvárom a vacsora végét. - Az még sokára lesz. Egyébként is, a vezérőrnagy úrnak ma sok dolga volt, elfáradt. Ma már nem foglalkozik bagatell ügyekkel. - Főhadnagy úr, arról van szó, hogy egy üteg lőszerhez jut-e vagy nem. A siker elsősorban annak a gyalogságnak az érdeke, amelyik megérdemelt nyugovóra tért. Az erőltetett menetet érette tettük meg, s nekünk, egy hosszú nap után nyugovóra sincs módunk. Megvárjuk a vezérőrnagy úr vacsorájának a végét. Türelmesen, noha mi reggel óta semmit sem ettünk, s vacsoránk sem lesz. Azt hiszem, ezt a vezérőrnagy úr méltányolni fogja. A főhadnagy eltűnt. Pár perc múlva visszatért azzal, hogy hívat a vezérőrnagy űr. A főhadnagy kifejezte azt a meggyőződést, hogy ezt a kierőszakolt találkozást nem köszönöm meg. Egyenlőre eszemben sem volt, hogy bármit is megköszönjek. A főhadnagy a tiszti étkezdébe vezetett be. Vége volt a vacsorának, a tisztek egy része már felállt az asztaltól. Itt-ott kisebb csoportokban beszélgettek, az egyik sarokban már kiosztották a kártyákat. A vezérőrnagy az ajtó irányában elém jön, hogy fogadja érkezésem, a nyüzsgés, halk zsivaj megszűnik, a figyelem felénk fordul. Némi belső izgalommal, de határozottan előadtam a kérelmem. Sürgős lőszerszállítmányhoz kíséretet kérek. A vidék tele van partizánnal. A vezérőrnagy túlságosan nagynak találja köztünk a rangkülönbséget, felemelt hangon kezdi meg a beszélgetést. - A zászlós úr hol cselleng ezzel a lőszerrel? Miért nincs ott, ahol kell, az ütegnél?
