Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

- A szovjet csapatok áttörték a vonalat, mindenki ész nélkül menekült, a rendelkezésre álló utat ellepték a járművek, az ütegparancsnok attól félt, hogy odavész az üteg lőszerkészlete. Ezért rendelkezett úgy, hogy a lőszerlépcső vonuljon hátra. Miután az üteg tüzelőállásba ment, a front megszilárdult, az ütegparancsnok a lőszerlépcső után küldött, hogy térítsem vissza. - Ebből az a tanulság, nem kell azonnal megijedni, s futásban keresni a menedéket. Elvégre katonák vagyunk. A méltatlan sértés a fejembe hajtotta a vért. - Vezérőrnagy úr, mi most jöttünk ki a frontra, az első látvány, ami fogadott a már kint lévő csapatok menekülésszerű visszavonulása volt. - Zászlós urat ezért a hangért felelősségre kellene vonnom. Mindenesetre az ütegparancsnok felelni fog az intézkedéséért. A zászlós úr pedig ne legyen gyáva, csak nem képzeli, hogy minden tüzér védelmére egy gyalogost adunk. Legalább a saját személyük megvédésére ne legyen gondunk. De nincs is kit adnunk a kíséretükre. - Vezérőrnagy úr, mi hajlandók vagyunk önmagunk megvédésére, de ahhoz megfelelő, előírt fegyvereket kérünk. Az ütegnek egyetlen kiadott kézifegyverét sem lehet használni, a puskáink nem érnek semmit, az egész ütegnek egy géppisztolya sincsen. A hadvezetőség egy olyan üteget küldött ki a frontra, amely nemcsak önmagát nem képes megvédeni, de a harcértéke is minimális. Szabotázs folytán a lövegzárakkal lövegenként legfeljebb kettőszáznegyven lövést lehet leadni. A vezérőrnagyot elöntötte a düh. Vérbeboailt szemeivel már nem engem látott. Felkavarodott benne mindaz a sérelem, amely őt és a katonáit érte. A legfelsőbb hadvezetés sorsára hagyta a kint harcolókat. Valamit hátra is szólt az egyik magas rangú tisztnek. Majd felém fordult. - Katonáim halálosan fáradtak. Azt igényli, hogy ezeket költsük fel? - Vezérőrnagy úr, reggel óta nem ettünk, nem pihentünk, s tovább kívánunk menni. Sajnálom azokat, akik velünk jönnének, de ki felel azért, ha egy üteg rendelkezésére álló egész készlete elvész? A vezérőrnagy intett, elenged, s előttem adta ki a parancsot, kíséretet kell kapnom. De még az előtt, ha a föld alól kerítik is elő az élelmet, meg kell minket vacsoráztatni. Őszintén sajnáltam a kíséretünkre adott rajt. Alig vonszolták magukat. Amikor elértük az erdő végét, vissza is küldtem őket. Megkértem őket, bocsássanak meg az eddigi útért is, de az erdőben teljesen védtelenek voltunk, még szemmel sem védekezhettünk. Alig lehet kifejezni az örömüket, amikor megtaláltuk az üteget, megláttuk az üteg első katonáját, aki maga is felénk iramodott! Hatalmasat kurjanigatva: megjöttek, megjöttek! Most értettük csak meg igazán, hogy egy idegen pokolban mit jelent másokkal összetartozni. Amíg az ütegtől elszakadva bolyongtunk, ki voltunk szolgáltatva másoknak. Talán észre sem veszik, ha valahol elpusztulunk. Mit számít egy-két emberi élet ott, ahol napjában tízezrek pusztulnak el!