Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Soós Márton lehet az országban, semmi indoka sincs annak, hogy az én ütegtársam legyen a vádlott - most már elítélt. Perceken belül kiderült, hogy ugyanarról a Soós Mártonról van szó, akivel együtt szolgáltam. A vád tárgyává tett cselekményt egy évvel korábban mint a megszálló katonaság egyik tisztje követte el. Igen, tudtam, hogy kemény ember, a békehelyőrségben a súlyos fegyelemsértésért kikötést is adott, de azt, hogy bárkit szántszándékkal kínozott volna, nem hittem el. Türelmetlenül forgattam az iratok lapjait, hogy minél előbb meglássam az ítéletet. Lapozgatás közben kegyelmi kérvényre találtam. Bele sem néztem, még izgatottabban kerestem a büntető bíróság döntését. Végre kezemben a határozat. Azt hittem, hogy az egész egy rossz álom. Soós Mártont a bíróság háborús és népellenes bűncselekmények miatt halálra ítélte. Nem, ez nem lehet igaz! Szemeim szinte végigrohantak az ítéletben megállapított tényálláson. Akkor is, ha mindaz, amit leírtak igaz, akkor sem lehetett volna többet adni két év szabadságvesztésnél. És ez ellen az ítélet ellen nem lehetett fellebbezéssel élni! Az elítéltnek egyetlen lehetősége maradt: kegyelmet kér. A kegyelmi kérvény ott feküdt előttem. Mint jogi munka gyenge, de megrázó benne az emberi tiltakozás a kegyetlen és jóvátehetetlen döntés ellen. Ki hitte volna el, amikor még egy ütegben voltunk, hogy egykor én készítem el a kegyelmi kérvénnyel kapcsolatos javaslatot. Nem sok részem van a sikerben, a jogtiprás másoknak is feltűnt és a halálos ítéletet életfogytiglanra változtatták. Azóta sem találkoztam Soós Mártonnal, még a nevével sem. De nagyon elkalandoztam a későbbi időkben. Most még a szekéren, az úgynevezett országos járművön rázkódom, s nézem a messzeséget. És lopva pillantást vetek annak a tüzérnek nap- és szélbarnított arcára, aki a lovakat hajtja. S előtte is szégyellem magam. Én örökre eltávozom, ő visszatér az üteghez. Újra behajt azon a szűk nyíláson, amelyen talán többé nem lehet kijutni. A vonat csak másnap reggel indul, Besztercebányán szállást kellett keresnem. Az utcák üresek. Az emberek nem akarnak találkozni egymással. Az éjszaka folyamán különösen nem várnak jót egymástól. Mindenki fél valakitől. A némettől, magyartól, szlováktól. A katonaszökevény mindenkitől. A szállodában alig lézeng egy-két vendég. Az is katona. Civil embert csak másodpercekre lehet látni. Ha kilép egy ajtóból, amikor találkozik valakivel, egy másik ajtón keresztül eltűnik. Még kérdést sem lehet feltenni, nemhogy választ várhatna az ember. Mindenki néma. Mintha minden szem mögött befészkelte volna magát a jelen és a jövő rémülete. A személyzet nemcsak hallgat, hanem sugárzik belőle a gyűlölet. Legalább azzal szeretnék elbeszélgetni, aki felkísér a szobámba. Hosszú idő óta az első civil, akivel szót válthatok. A magyarul feltett kérdéseimre nem kapok választ, a német szóra csak annyi megjegyzése van: nicht deutsch. Jéghideg az ágynemű. Rossz érzés olyan lepedőn feküdni, párnán aludni, amelyet a gyűlölet ágyalt meg. Nem is aludtam el sokáig. Nagy lármára ébredek. A folyosó felől hallatszik, ahonnan halvány fény szűrődik be a kulcslyukon át. Az ablak felé nézek. Az utca koromsötét. Még éjszaka van.