Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Visszafojtott lélegzettel hallgatózom. Igen, razziázik a helybeli rendőrség és katonaság. Szökevényeket keresnek. Valakit el is visznek. Hallom, amint a készültség kemény léptekkel vonul el az ajtóm előtt. De a szálloda átkutatása tovább tart. Már elérkeztek a szomszéd szobáig. A szóbeszédből kitűnik, hogy egy magyar katonatiszt szállt meg mellettem. Erőteljes, határozott hangja elbizonytalanodik, azzal, hogy menetlevele érvénytelen, már vitába sem száll. Viszonylag udvariasan közlik vele: azonnal vonuljon vissza az alakulatához. Visszafojtott lélegzettel hallgatózom tovább. Igen, most már én következem. Vajon érvényesnek találják-e a menetlevelem? Mibe kerül egy hadosztályparancsnoki parancs, amelyik egy tollvonással érvénytelenít minden menetlevelet. Visszaemlékszem egy kassai élményemre. A katonai iskola parancsnokának az engedélyével Miskolcra készültem, amikor a kassai vasútállomáson megszólal a hangszóró: minden menetlevél, eltávozás, szabadságolás érvénytelen, minden katona azonnal vonuljon be a legközelebbi katonai alakulatoz, illetve a saját egységéhez. Semmi sem lehetetlen. Lehet, hogy már órák óta használhatatlan papírrongy a menetlevelem, csak nem tudtam róla. Most itt megmondják - esetleg udvariasan térjek vissza az ütegemhez. Éppen elég lehetőség kínálkozik egy váratlan eseményre. A legkézenfekvőbb, hogy a szovjet csapatok e frontszakaszon is áttörtek, a partizánok hatalmukba kerítettek egy útszakaszt, közlekedési csomópontot stb. Az is lehet, hogy a razziázók a szemembe kacagnak: csak nem képzelem komolyan, hogy tartanak még ütegparancsnoki tanfolyamot? Már dörömbölnek is az ajtómon. Úgy, mintha szökevény volnék. És én annak is érzem magam. Mert valóban szökni szeretnék, innen és mindenhonnan, vissza, az egy év óta nem látott családomhoz. A dörömbölésre, ajtóütögetésre fejembe szállt a vér. Úgy, ahogy voltam, kiugrottam az ágyból és kinyitottam az ajtót. Állig felfegyverzett, géppisztolyos tábori csendőrök a látogatóim. A tisztelet legkisebb jele nélkül kérik a menetlevelemet. Ha a fehérneműmről nem is láthatták, a menetlevelemből kiolvashatták, hogy hadnagy vagyok. De nem hatotta meg őket a rangom. Sok lehetett a szökevény tiszt is. Úgy tanulmányozzák a mentlevelem, mintha nem tudnának olvasni. Az egyik csendőr valamilyen pecsétet hiányol. Van ugyan két helyen is pecsét, de egy harmadik helyen hiányzik, helyesebben mellécsúszott. A szobában úgy tekintenek körül, mintha rejtegetnék valakit, a székre tett ruhámat használom fel a menekülésre. Egy hátrább álló csendőr megkérdezi, hogy jobb lesz-e hátul? Felé léptem egyet és szikrázó szemekkel válaszoltam: - Maga jobban tudja, ha egyáltalán kipróbálta a fronton. A felemelt hangom kijózanítólag hatott. Pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással, majd feszes tisztelgés után eltávoztak. Aznap éjjel már nem tudtam többet aludni. ízelítőt kaptam a hátországból, abból a megbecsülésből, amelyet a hátország a „hős honvédéi" iránt érez. Újságokban, rádióban, filmhíradóban. Másnap reggel utaztam tovább Zsolnára. A vonaton Fenyvessy tüzérszázados, üteg-