Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Az egész ütegre mély benyomást gyakorolt a hír. A katonák találgatták, hogy mi történhetett. Szóba kerültek azok az ellentétek, amelyek a felderítő járőr tagjai közt egyenetlenséget okoztak. Az egyik tizedes tudni véli, hogy Bordás szakaszvezető sokszor szidta az üteg katonái előtt Várkonyi hadnagyot. Az köztudott volt, hogy Várkonyi hadnagy ismételten durván bánt Bordással. Bordás egyszer ki is jelentette társai előtt, az lesz a vége, hogy lelövi Várkonyit. Az esetet - már az első hír érkezésekor - azonnal jelentettem Jóny Viktor főhadnagynak, aki Bordás szakaszvezető felkoncolására adott ki parancsot. Bordás még távol volt, így semmi észrevételt nem fűztem a parancshoz. Pócsi László őrmester figyelmeztetett, Várkonyi és Bordás a felderítő járőrben sokszor leitták magukat, lehet, hogy most is ittak. Ez esetben pedig kérdéses, hogy helyes-e egy parancs, amelyik felkoncolásra utasít. Egy kivégzés rossz vért szülne, a katonák amúgy is elkeseredettek, de nem nyilvánítottam véleményt. Még idő előttinek tartottam. Négy-öt óra telt el, amikor utolért minket a Várkonyi Istvánt szállító szekér, és a megbilincselt Bordás szakaszvezető. Mind az élőt, mind a halottat átvettem egy idegen alakulat embereitől. Nem lehet leírni, mit éreztem, amikor a Várkonyi Istvánt szállító kocsihoz léptem és leemeltem a pokrócot, amellyel tiszttársamat letakarták. Várkonyi arcvonásai kisimultak, mintha csak pihenne, azt hitte volna az ember, hogy alszik. Nagy vörös bajuszán megfagyott hócseppek csillogtak, a katonasapka alól kibuggyanó nagy hajában fehér szálakat húzott a dér. A mellén összekulcsolt kezein a kesztyűm. Az, amit édesanyám kötött, amelyet Várkonyi kölcsönvett és nem adott vissza, mert nagyon megszerette. Kinek volna lelke arra, hogy levegye a kezéről. Most már szó nélkül ideadná, de elvehetem-e akkor, amikor már szólni sem tud. Maradjon rajta, kerüljön vele a sírba. Eszembe jut a nagyhangú, többször hangoztatott merész kijelentése: ő biztos aidja, hogy megússza a háborút, egészségesen tér haza a feleségéhez és két gyermekéhez. Lelki szemeim előtt megjelenik annak a bizonyos együtt töltött estének a képe, amikor egy ócska gramofonnal szórakoztatott. Hússzor, harmincszor lejátszotta „Csak egy nap a világ, csak egyetlen egy csók az életünk, ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk. Ma nevet ránk az ég..." Újra ráhúztam a pokrócot Várkonyi Istvánra. Nyugodjon békében. De sokat szenvedett, de sokat kerülgette a háború vesztőhelyeit - amíg idejutott. Miért menekült meg annyi veszedelemből, ha a végén fel kellett adnia a küzdelmet. Miért van az, hogy mindig kívülről várta a végzetet és az belülről, az üteg kebeléből érkezett. Szembe kellett néznem Bordás szakaszvezetővel is. Hallani sem akartam, bármilyen mentséget, enyhítő körülményt hoz fel. Semmiféle igazságtalanság sem jogosította fel arra, hogy egy közte és feljebbvalója közti vitában átvegye a bíró szerepét, ítélkezzen és a halálos ítéletet maga végrehajtsa. A megbilincselt Bordás szakaszvezető komoran nézett maga elé. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem kérdeztem. A gyilkosságra nincs magyarázat és nincs mentség. Most már tudtam, hogy mi történt. A felderítő járőr az álláspontján bort talált és a katonák alaposan felöntöttek a garatra. Amikor a visszatérésre felszólító parancs után