Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
A történelmi magyar határon pár percre megáll a vonat és kiszállunk. Eszembe jut édesapám. Az első világháborúban a századával ő is itt hagyta el az országot. Sarvay, a későbbi híres nyíregyházi orvos e században szolgált. Egy fél évszázaddal később elmondta nekem, hogy a határ átlépésekor édesapám két tenyerébe fogott egy darab havat és megcsókolta. Ezzel a csókkal búcsúzott el a szülőföldtől, hazájától. A pályán vágtató, külvilágtól elszakított vonat zárt egység. Mégis, mintha idegszálakon vibrálnának, a vonaton újabb és újabb hírek cikáznak előre és hátra. Minden megállóhely utánpótlást nyújt és újabb ellentétes értelmű hírek járják be a vonat minden vagonját. Nehéz volna eldönteni, hogy mi a jó, illetve rossz. Bennünk reményt kelt az az újabb hír, hogy már nem jutunk túl a határon. Az oroszok elözönlötték az egész határon túli vidéket. Az első hideg zuhany akkor ér minket, amikor a vonat minden további nélkül siklik át a határon. A határ utáni első állomásra még zavartalanul beértünk, de a továbbjutás már valóban kétséges. Szovjet előőrsök, előretolt egységek az egész határ menti vidéket végigportyázták. Az elővédek után minden pillanatban várható a zöm. Most már minden irányból a saját fülünkkel hallottuk a kézifegyverek zaját, gépfegyverek zakatolását, géppisztolyok pattogását. Időnként egy-egy löveg is eldördült, de még meglehetősen távol. Kiderült, a továbbutazásnak más természetű akadálya is van. Nincs elegendő víz a mozdonyban. Ijedt képpel magyarázzák a vonatkísérő vasutasok, hogy a szerelvénynyel még menekülni sem tudunk, vissza sem térhetünk, ők is azt kívánják, hogy a vonat ne menjen tovább, forduljon vissza, de ehhez fel kell tölteni a mozdonyt. Hozzunk vizet vedrekkel, tegyük menetkésszé a szerelvényt. Az üteg legénységét meglepte a vasutasok együttérzése. Kiderült, közös a sorsunk. Ők sem vágyódnak a hősi halálra, de még fogságba sem kívánnak jutni. Érthető volt a kívánságuk, mielőtt ideérkeznek a szovjet katonák, lógjunk vissza. A katonák nekigyürkőztek, a vizes vedreket kézről- kézre adva, hamarosan megtelt a mozdony. Megelőztük az oroszokat, mielőtt a falut, állomást elérték, megkezdhetjük az utat visszafelé. Az indulás jelzésére pillanatok alatt mindenki fent van már a szerelvényen. Haladéktalanul meg is indulunk. De nem vissza, oda, ahonnan jöttünk, hanem tovább előre. Arra, amerről a legnagyobb csatazaj hallatszik. Neki a bizonytalan jövőnek. Később, a vonaton szolgálatot teljesítő vasutasok égre-földre esküdöztek, őket is becsapták. Lehet. Egy biztos, nekik is vesztüket okozza, ha a vonat menetképtelen. Ha tovább is mennek, még volt esélyük arra, hogy - miután minket leraktak - Delatynból visszatérjenek az országba. Delatynban megérkeztünk a hadszíntérre. Itt már valóságos csatazaj fogad. A szünet nélküli lövöldözések, ágyúdörgések zajában a kivagonírozás nem ment könnyen. A lovak még nem szokták meg a fegyverek zaját. Márpedig ez a hangzavar egyre nőtt. A szovjet csapatok mind erőteljesebben lőtték Delatynt. A felvillanó torkolattüzek, a lövedékek éles vijjogása, a becsapódások tompa robaja riasztják a lovakat újra és újra. Nem egy már a vagonban megkezdte a toporzékolást és nem hagyta abba akkor sem, amikor levezették a vagonból.