Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A lovak kirakodásánál Kovács Béla zászlósnak Soós Márton hadnagy segített. Madarassy Miklós hadnagy, elsőtiszt pedig Légrádi őrmesterrel a lövegek levételénél irányít. Dr. Kiss Sándor főhadnagy, ütegparancsnok az állomáson a delatyni vasutasoknál érdeklődött. Mi tulajdonképpen a helyzet? Mit tudnak, mi a csata eddigi kimenetele, csapataink mit tartanak a kezükben? Körülbelül hol állhatnak a szovjet csapatok? Senki sem tud semmit. A vasutasok csak rémhíreket ajvékoltak. De azok is nagyon valószínűnek hatottak. Később megtudtam, hogy nagyon sokszor még a hadvezetőség sem látja tisztán a helyzetet. Nemegyszer ezért majdnem az életünkkel fizettünk. Végre az üteg kirakodott és felállt ugyanúgy, ahogy a békehelyőrségben: elöl a parancsnoki szakasz lóháton, azután a tűzlépcső a négy löveggel, végül az úgynevezett vonat, ennek keretében a 24 szekérből, országos járműből álló lőszerlépcső. Féltem. Gondolom, valamennyien tele voltunk aggodalommal. Mindegyikünk arcán ott a szorongás érzése. Még nem vagyunk katonák, csak emberek. Úgy éreztük, megérkeztünk a vesztőhelyre. Az első vonalba. Egy biztos, nem minden katona kezd így háborút. Beállunk egy megvert hadsereg sorába, ahol kétségbeesett a védekezés. E hadsereg többszáz kilométeres visszavonulása nem más, mint futás. Nekünk már a kezdet kezdetén be kellett sodródnunk a legelkeseredettebb harcokba, amelyekből még a sokat látott háborús rókák is nehezen tudják megmenteni a bőrüket. Titokban lesni kezdtem az arcokat. Csak a kocsisok, a szekereket hajtó katonák arca közömbös. Rutének. Együtt éreznek velünk, de csak mint megismert barátokkal, a szívük nincs mellettünk. Ők is rettegik a becsapódásokat, de nem félnek a szovjet csapatoktól, egy jobb világot várnak tőlük. Az állomástól kissé messzebb fekszik a város. Amikor elhagytuk az állomás környékét, egyszerre tárult elénk a lángokban álló helység kísérteties képe. A magasra csapó lángoszlopok, a már leégett házak romjaiból magasra szálló sűrű füst, szerves és szervetlen tárgyak égésének a szaga, ágyúk, aknavetők becsapódása jelzi, itt napok óta tombol a harc és ki tudja még mennyi ideig tart ennek a helységnek a megpróbáltatása. A fényvillanások, dörrenések újra és újra növelik a riadalmat, a parancsnoki szakasz lovait alig lehet összetartani. A vagonokban megmerevedett, mozgásra vágyó lovak ijedeznek. Valamennyinek vágtára volna kedve. Lovasaik szorítása alatt táncolnak, ez is, az is kitör a sorból. Mindez növeli a pánikot. Az egyébként nyugodt természetű ütegparancsnok rá is szól a táncoló paripák lovasaira: maradjanak meg a sorban, mert a végén a lovak egymást bolondítják meg. De az intelem nem használ. Még rosszabb lesz a helyzet, amikor a városhoz közeledve a vonuló üteg mellett csapódnak be ágyú- és aknalövedékek. A város kísérteties. A házak üresek, az ablakok, ajtók tárva-nyitva. Sehol egyetlen helybeli polgár. A hegyekbe, erdőkbe menekültek már a harc kitörésekor. Minden úgy maradt, mintha mindenki csak a szomszédba ment volna át. A berendezési tárgyakon még ki sem hűlt az emberek kezenyoma. A tűzhelyen, asztalon ott még az étel, a bevetetlen ágyak ugyanúgy maradtak, ahogy kiszálltak azokból.