Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

A farkasszemet néző első vonalak között kölcsönösen megkímélt tanya végzete Alighogy megérkeztem, szeptember 6-án már felderítőbe indulok. A Kárpátok fenséges szép tájaira küldték ki a járőrömet. A Kárpátok északi lejtőjén húzódik a front. Két egymással szemben álló meredek hegyvonulaton kígyózik a két első vonal. A két hegyvonulat között a völgy 500-600 méter széles. Közepén hegyi patak, mellette egy kis tanya. A tanya közepén lakóház, körű lőtte egy istálló, több ól és fáskamra. A mi oldalunkon közvetlen szomszédságban, mély lövészárokban német és magyar gyalogság tartja a vonalat. A gyalogos század parancsnoka mint hozzá kiküldött felderítőtisztet, barátságosan fogad és részletesen tájékoztat az általános helyzetről. E frontszakaszon viszonylagos nyugalom uralkodik, s ez nagy részben egy ukrán asszonynak köszönhető. Két apró gyermekével és a ház körtili jószágokkal, ott lent a mélyben a tanyán él. A gyermekek 7 és 9 évesek lehetnek. Ez az asszony nem törődik a világégéssel, azzal, hogy a kis otthonához, birtokához ért el a háború, hogy a két első vonal között a tanyáján húzódik végig a senki földjének felezővonala. Mintha semmi sem történt volna, tovább műveli a földjét, neveli a gyermekeit, s várja a jobb időket, talán azt, hogy egyszer, a katonának bevonult férje hazatér otthonába. Az asszony mindennap korán kel. Ellátja a jószágot, előszedi a szerszámait, ásót, kapát, gereblyét, s hozzálát az éppen esedékes munkához. így megy ez estig, amikor a kis tanya csak abban különbözik egy békebeli településtől, hogy naplemente után nem gyújtanak lámpát a kis házban, de még a mécses sem világít. Legalábbis kívülről a legkisebb fényt sem lehet észlelni. Mint a többi katonának, nekem is a szívemhez nőtt ez a kis tanya. Látva békés életét, elmerengtem a béke és háború gondolatán, s nem kis irigységgel állapítottam meg: de szívesen élnék egy ilyen tanyán. Akár az életem végéig. Az asszonynak nemcsak baromfia, hanem disznója is volt, meg egy kis kecskéje, gondolom, az adta a tejet. így a kis gazdaság önellátónak látszott. A valóságban hiányzott ez is, az is, s ezt négy-öt naponként orosz katonai járőr juttatta el hozzájuk. Kezdetben éjszaka, később már szürkületben, mert ezekre a katonákra sohasem lőttek a mieink. A németek sem. Szinte gyakorlattá vált, a szovjet oldalon fellőttek egy nyomjelző rakétát s utána egy szovjet járőr leereszkedett a völgybe. A front mindkét oldalának annyira jólesett ez az annyira megkívánt, annyira hiányzó emberség. Tatjána tehát jól élt - a német és magyar katonák ennek nevezték el - lehet, hogy azért imádkozott, maradjon így a háború végig. Elvégre kerek egy földön egyetlen olyan asszonyszemély létezik, akinek életére, békéjére két szembenálló, ellenséges hadsereg vigyáz. Én tehát láttam ezt az asszonyt, csonka családja békés életét. Szívembe véstem a kis tanya képét. Ott áll ez ma is, amikor már nem létezik. A továbbiakat csak elbeszélésből tudom, mert visszarendeltek a tüzelőállásba.