Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Találkoztam nem egy mélyen érző, kifejezetten jó emberrel. Egy alkalommal, mint felderítőtisztet, az egyik német alakulat mellé rendeltek. A század parancsnoka egy bajor származású tiszt volt. Ha nem hord idegen egyenruhát, nem beszél németül, azt hiszem, hogy magyar. Hamar összemelegedtünk. Beszámolt az életéről. Egyfolytában négy éve katonáskodik. Eddig részt vett minden hadjáratban. Megjárta jóformán az összes frontot. Csak kétszer vitték hátra, mindkét alkalommal egy-egy sebesüléssel. Miután kigyógyították, rövidebb lábbal, alig mozgatható karral, újra kezdte, helyesebben folytatta a kilátástalan harcot. Mert ő nagyon jól tudja, hogy a háború elveszett, minden további áldozat esztelen vérpocsékolás. Most már csak Németországról van szó. Róla semmiképp. Neki már mindegy. A négy év alatt egymásután pattantak el azok a húrok, kötelékek, amelyek Németországhoz fűzték. Azóta, hogy eljött, meghalt az anyja, még azt megelőzően valamelyik fronton elesett az apja. A feleségéhez íit levél azzal érkezett vissza, hogy a címzett ismeretlen helyre költözött. Ez az ismeretlen hely lehet a túlvilág is, mert az a ház, amelyben laktak, romokban hever. De az is lehet, hogy él, nem is egyedül, új férfi állt mellé. Azon sem lehet csodálkozni, ha az asszony nem győzte várni. A férje levelei nem találták meg, a hozzá küldött életjelek elakadtak. Az asszony levelei pedig nem érték el őt. A kapocs széthullt, az asszony talán már holttá is nyilváníttatta. Amikor vége lesz, hová megy vissza? A bérház megsemmisült, a régi családi ház üres, ha idegen emberek nem költöztek bele. Az iskola, ahol tanult, romokban. A grundot, ahol játszottak, bombák szántották fel. A kisvárosban senkit sem ismerne meg. De őróla sem tudnák megállapítani, hogy ki is tulajdonképpen. Az a gyermek, akinek akkor kezébe adták a puskát, megöregedett. Koravénné vált. A barátok, osztálytársak is szétszéledtek. Azok is ugyanazt csinálják, mint ő. Katonáskodnak. Azzal az eggyel, aki megvan, aki a Gestapónál szolgál, úgysem állna szóba. De azt az öreg tanárát is kikerülné, akit kinevettek - kinevetett ő is - mert akkor óvott katasztrófától, amikor a legmagasabbra emelkedett a Führer csillaga. Hosszú idő óta már csak egy személytől kap levelet. Három évvel korábban együtt harcolt vele a fronton. De ez is búcsúfélben van. Súlyosan megsebesült. Utolsó leveleit kórházból írta. Vigaszt nem kért, mert kényelmesebb ágyban várni a halált, mint nedves lövészárokban. Piszkosan, fáradtan, álmatlanul. Ez a századparancsnok, ez a reményvesztett német, így is a kötelességteljesítés mintaképe volt. Alakulatának minden emberét, azok minden problémáját jól ismerte. Ellenőrizte a szállást, az élelmezést, az őrszolgálatot. Azok terhén, akik elfáradtak, egészségileg meggyengültek, enyhített. Komolyan fogta fel a harcot is. Rögtön, ahogy megérkeztem, térképről tájékoztatott a fennálló helyzetről. Közölte, hogy milyen sávban kell tartania a vonalat, hol található a gyenge pontjuk, hol várható az ellenség támadása, hova lőtte be magát az ellenség tüzérsége és hogy hova várja a magyar tüzérség tüzét. Esténként elbeszélgettünk. A magyar történelem nagy kérdéseit nem értette meg. Annál szívesebben beszélt az Európa sorsközösségről, a művészi, zenei kapcsolatokról. Amikor esténként belefáradtunk a beszélgetésbe, s a fronthelyzet megengedte, elővette a szájharmonikáját és felcsendültek, a német dallamok.