Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)
Előszó
Útközben nemcsak hazafelé szállt a lelkem. Gondolatban előre is siettem. Mi fogad a fronton? Még július 26-án megtudtam az újságokból, hogy a szovjet hadsereg Kolomeánál egy rendkívüli méretű támadást indított a mi frontszakaszunk ellen. A támadás sikerült. Áttörték a védelmi vonalat, a szovjet csapatok nyolcvan-száz km mélységben előretörtek. Mi történhetett a gőzhenger alá került hadosztállyal, a tüzérosztállyal, a velünk együttműködő gyalogsággal, az én ütegemmel, Kiss Sándorral és annyi baráttal? Lehetséges az, hogy csak sírhalmokra bukkanok? Vagy azokra sem, mert időközben az ellenfél elfoglalta a temetőket is. Augusztus 12-én kisvonattal Farkasrévre értem. Megtudtam, hogy az orosz támadás után itt keresett menedéket a szétvert tüzérosztály. Az osztály elvesztette minden lövegét. Csak Kiss Sándor tudott megmenteni kettőt. Katonalogika: ő maradt a fronton, hogy tovább harcoljon. így nem sok időt töltöttem a tüzérosztálynál, továbbirányítottak az ütegemhez. Kokas György tisztiszolgámmal augusztus 15-én indultunk útnak Máramarosszigetre. Innen továbbmegyünk Aknaszlatinán át fel a Tarac völgyén Tarackrasznára. Három szabadságossal kelünk további útra. Az üteg még túl van a történelmi magyar határon. A Légió-hágón át vezet az utunk. Augusztus 17-én még Királymezőn alszunk. Kokas György egy nagy vacsora elkészítéséhez fog hozzá, de hamar abbahagyja, egy nagy légitámadás éri a várost. A tűzre tett víz ide-oda hullámzik a lábasban. Hiába forrt fel, elment a kedvünk az evéstől. Augusztus 18-án délután 3 órakor kisvasúttal indulunk tovább. Pleiszkán éjszakáztunk. Augusztus 19-én húsz kilométeres utat tettünk meg a Légió-hágón át. Elérjük Rafajlovát, ahol végre rátaláltam az ütegre! Itt van a hadosztály-parancsnokság, s az üteg a falut biztosítja. Milyen öröm rátalálni az elvesztettnek hitt bajtársakra. Akik élnek, egészségesek, jókedvűek. Kiss Sándor, Madarassy Miklós, Soós Márton, Nagy Laci hadapród őrmester és a többi. Kézről kézre adnak. Kiss Sándor majdnem egy percig tartott a karjában. Ők sem tudták, mi van velem, hova sodort a háború, egyáltalán visszajövök-e valaha? Egyszerre kérdeztek mindenről, de én türelmetlenül az ő beszámolójukra vártam. Végre megtudtam, hogy mi is történt tulajdonképpen. Nagy érdeklődéssel hallgattam Kiss Sándor beszámolóját, a végzetes támadásról. Amióta a 24. hadosztály kiérkezett a frontra, a Huszár László őrnagy által vezetett gyalogsági zászlóaljat támogatta az ütegünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Huszár László jöveteléig nem sok bizodalmunk volt az első vonalban elhelyezkedő gyalogságban. Nemcsak a harci kedve hiányzott. Hiányos felszereléssel, hiányosan ellátott tuzgépekkel egy pókháló vékony arcvonalat nem is lehet biztonságosan megvédeni. Minden éjszaka azzal tettük le a fejünket, nem tudjuk, mire ébredünk, lehet, hogy már az éj folyamán menekülnünk kell. Reális alapja volt ennek a félelemnek. Többször előfordult, hogy a szovjet járőrök, felderítők mélyen nyomultak a vonalaink mögé, s csak a feladatukká lett felderítés után vonultak vissza.
