Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Ha jól tudom, először az osztályparancsnok tüzérezredes használta. Őtőle egy őrnagy vagy százados vette át. Ezt követően került Garamvári főhadnagy ütegparancsnokhoz. Méltóságteljesen viselte a sorsát lefelé a lejtőn, huszonhárom huszonnégy évesen kint a fronton is felemelt fejjel rótta a hosszú, fárasztó utakat. Még ekkor is kitartásban, gyorsaságban versenyre kelt legjobb korban lévő lovakkal. Az a hír járta róla, hogy soha senki sem látta feküdni. A lovak természetéhez híven, állva aludt, hogy - egy kis túlzással mondva - bármely pillanatban szolgálatba léphessen. És most valaki jelentette, az éjszaka folyamán a földre heveredett, s reggel csak nógatásra kelt fel. Mindenki tudta, már nem lehet sok hátra. Erejét felőrölte a kegyetlen időjárás, a sok fáradtság, s máról holnapra a korának megfelelő gyengeségre omlott össze. Az életben egyszer látták szomorú tekintettel. Amikor füle mellé helyezték a revolvert, hogy a szolgálatvezető őrmester megadja neki a kegyelemlövést. A kivégzést mint irgalmassági cselekedetet, körbeálllák az üteg tagjai. Úgy éreztem, hogy ebben a végső pillanatban tisztelegnie kellett volna az üteg minden tagjának. Április 27-én Madarassy Miklós hadnagy ment tüzelőállást szemrevételezni. Matusz tizedesen kívül Potoczky tüzért, a tisztiszolgáját vitte magával. A kiválasztott két fiú készséges, jó katona volt, éppen akkor töltötték a tényleges katonai szolgálatukat, Matusz mint másodéves, már elérte a tizedesi fokozatot, Potoczkynak, elsőévesként, még nem volt rangja. A két fiú közszeretetben állt. Talpraesett, jófejű, jóképű gyerekek voltak, jólesett az embernek rájuk nézni. Potoczky a kétéves katonai szolgálat előtt megnősült, volt egy apró gyermeke is. Sokszor gondolt a hazaiakra. Naponta érdeklődött érkezett-e levele? Már olyan sokat írt haza, de még egyetlen választ sem kapott. (Egyébként ugyanebben a helyzetben voltunk mindnyájan. A mi ütegünk testvértelen árvaként küzdött eddig a fronton, a tüzérosztályunk a Kárpátokon belül maradt. Ki törődött volna azzal, hogy az üteg tagjai kapnak-e levelet.) Több órai távollét után Madarassy hadnagy csapzottan, sárosan tért haza. Arcán kétségbeesés. Két szekér azonnal induljon el társaiért. Súlyosan megsebesültek. Csak tört szavakban tudta elmondani a történteket. Szemrevételezés során egy legelőn vágtattak át, ahol Potoczky lova egy ellenséges aknára futott. Az akna felrobbant, repeszei egy nagy körben szétspricceltek, Potoczkyt és Matuszt több helyen eltalálták. Potoczky súlyos sérülést szenvedett, lova azonnal megdöglött. Az aknarobbanás áldozatit behozták. Potoczkyn már nem lehetett segíteni. Belehalt sebeibe. Megdöbbentett az eset. Aznap reggel még láttam, amikor a reggelinél kiszolgálta Madarassy Miklóst. Eddig tart egy emberi élet? Ennyire nem látunk előre, még két órára sem? Az esemény rányomta bélyegét az ütegre. Aznap szótlan volt mindenki. Nagyon szerettük Potoczkyt. Amikor készült a koporsója, a sírkeresztje, elgondolkoztunk azon, hogy a háború befejezéséig még hányunknak készül ilyen halott-ágy? Ha tudtuk volna, hogy lesz idő, amikor nemcsak koporsókészítésre nem lesz mód, de még a temetés is elmarad. A pap nélküli temetésen Kiss Sándor egyszerű szavakkal búcsúzott el Potoczkytól.