Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Itt kint a fronton egy temetéshez nem illenek a fellengzős frázisok. Magában a tragikus tényben éppen elég drámai erő van. Amikor körbeálltuk a sírt, arra gondoltam, hogy nekünk kell helyettesítenünk a mit sem sejtő, távolban lévő feleséget, gyermeket, anyát. Helyettük is imádkoznunk kell. Ők még nem tudnak semmit, lélekben sem kísérik utolsó útjára a fiatal férjet, apát, katona gyermeket. A temetés után mélyen lehangolt állapotban mentem Kiss Sándorhoz. Éppen Potoczky személyes holmiját készítette elő csomagolásra. Nézegette, rakosgatta a zsebében talált bicskát, tollat, zsebkendőt, noteszt, a dögcédulát, amelyik a nyakában lógott és a személyazonosság megállapítását szolgálta. Volt a zsebében egy levél is. A feleségének írta, még nem küldte el. Ma már nem emlékszem a pontos tartalmára, de a szokásnak megfelelően arról tudósította a hozzátartozóit, hogy jó egészségben van, nincs semmi baja, reméli, hogy a címzetteket az ő levele is ugyanilyen állapotban találja. Kiss Sándor nem tudta eldönteni, hogy a személyes tárgyakkal együtt elküldje-e a levelet is. Ha a halálhírrel együtt érkezik, még jobban fokozza a feleség és anya amúgy is nagy fájdalmát. Végül is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a levelet nincs joga visszatartani. Csak egy kis ponyvaregény maradt ki a csomagból. A száz-százötven oldalas füzetből tíz-tizenöt oldal tele volt vérrel, Potoczky vérével. Az elmúlás gondolata nagyon felkavart. Eszembe jutott az a veszedelem, amelyben az otthoniak lehetnek. Mi van velük? Én annyi levelet küldtem és egyre sem kaptam választ. Április 28-án Przybylow községben megyünk tüzelőállásba. A nap folyamán Orosz János tüzért súlyos mellhártyagyulladással kórházba viszik. Végre van valami örvendetes is! Megérkezett az első posta! A feleségemtől kettő, anyámtól egy levél jött. Megtudom, hogy a feleségem Zoli fiammal, anyósommal és apósommal Miskolcról Dubicsányba költöztek. Igen, egy hónappal ezelőtt, amikor a levelet írták még jól voltak. De mi van velük ma? Híre jár annak, hogy a tüzérosztályunk többi ütege is kikerült a frontra. Ha ez igaz, akkor nem vagyunk többé testvértelen árvák. Egyedüllétünk különösen veszélyes a mostani mozgó harcban, amikor előre-hátra kell mennünk, s ha a felsőbb vezetésnek nem vagyunk szívügye, indokolatlanul is bevet valamelyik veszélyes ponton. Menekülésnél a szükségesnél tovább tart egy tüzelőállásban, ami lemaradásunkat, pusztulásunkat, vagy legalábbis fogságunkat okozhatja. Május 4-én szokatlanul erős légitámadás ér. Légvédelmünk nincs, a támadók tudják ezt, a szovjet repülőgépek egészen a fejünk fölé ereszkednek és úgy dobálják le bombáikat. A támadók mindig merészebbek, támadásaik megismétlődnek. Az a ház, amelyben Péterfi tizedessel, az egyik talpraesett szakaszparancsnokkal meghúzódunk, lángba borul. Péterfi tizedes súlyosan megsebesül. Május 11-én újabb jelentős veszteség ér. Az igen jól képzett ludovikás hadnagy Madarassy Miklós mellhártyagyulladással megbetegszik és kórházba megy. Ugyan-