Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

parancsnoka fogadott. Nem úgy nézett rám, mint aki búcsúzni jöttem az élettől. Közvetlen, kedves ember volt. Nem csak katona, hanem ember is. Nagy örömmel fogadott. A zászlóalja hosszú idő óta nem kapott tüzérségi támogatást. Röviden vázolta a helyzetet. A Dnyeszter túlsó partján szovjet csapatok gyülekeznek. Eddig biztosnak látszott, hogy egy újabb támadással már átjönnek a folyón. Egy helyen a folyó innenső partján már meg is vetették a lábukat. A Dnyeszter déli partján húzódó dombvonulat északi oldalán beásott gyalogság mögött, a dombvonulat peremén foglaltam el a harcálláspontomat. A dombetetőn egy leveletlen bokor mögé térdepelve ismerkedtem a tereppel. Távcsövemmel messze elláttam a folyó túloldalán elterülő havas síkságon. Közelemben, a dombvonulat mögött Tóth András tizedes a távbeszélő-készülék mellett várta a parancsaimat. A gyalogosok jót nevettek rajtam. Sisakkal a fejemen foglaltam el a felderítői állást. Később ez a mosoly eltűnt az arcokról, mire este lett harcedzett katonák tiszteletét váltottam ki. Teljesen ártatlanul. A zászlóaljparancsnok igényének pontosan megfeleltem. Félig kiemelkedett felsőtesttel adtam ki a tűzparancsokat - nyugodtan mondhatom úgy, hogy a folyó túloldalán megszűnt a mozgás, a gyülekezés. Nemcsak a megadott lőelemek voltak jók, a tüzelőállás is kitett magáért. A gyalogság nem titkolta, megelégedett a munkámmal. Csak Tóth Andrásnak nem tetszett az, amit csinálok. Ismételten rám szólt: - Zászlós úr, belőttek minket hasaljon le, és menjünk innen arrébb. Meglepett egy frontot járt, harcedzett katona siránkozása, nem törődtem vele. Továbbra is ugyanarról a helyről adtam le a tűzparancsaimat. Mégpedig eredményesen. Pedig csak a térkép és a tájoló segítségével számítottam ki az oldalirányt és becsültem meg a célpontok távolságát. Tóth András arca kétségbeesést tükrözött. Amit a legkisebb mértékben sem értettem meg. Levettem a sisakom. A következő pillanatban a fülem mellett egymásután három golyó süvített el, és rövid másodperceken belül három-négy aknalövedék robbant közvetlen közelünkben. Megdöbbentem. Régóta lőnek, a figyelőmet aknával is belőtték. A sisak miatt nem hallottam eddig semmit. Ezek után én, aki eddig halált megvető bátorsággal, kifeszített nyílt mellel vezettem az üteg tüzét, azonnal felszedtem a sátorfámat és Tóth András javaslata szerint távolabbra költöztem. Este, mielőtt bevonultam az üteghez Dávidházi gyalogsági ezredes és - ha jól olvasom ki a naplómból - Bócsódi őrnagy, zászlóaljparancsnok megdicsértek. Az ütegnél egészen más fogadtatásra találtam. Kiss Sándor dohogott. Pár óra alatt hetven lövést adtam le, az ütegnek alig maradt lőszere. Mi lesz, ha a gyalogság a következő nap hasonló erős támogatást kér? Kiss Sándornak igaza volt. Amikor másnap a gyalogság újra kérte a tüzet és én csak mérsékelt támogatást adhattam, szememre hányták, miért pazaroltam el előző nap a lőszert. A túloldalon azonnal megérzik, hol van az ellenfél gyengéje. Április 3-án és 4-én voltam kint felderítőben. Három nap óta szabad ég alatt éltem. Halálos fáradtan. És itt még tombolt a tél.