Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Halálfáradtak voltunk mindnyájan, megérdemelt pihenés helyett parancs érkezik. Az üteg vonuljon Hanusowcéra. Menjen vissza a jezopoli hídon keresztül ugyanoda, ahonnan alig tudtunk elmenekülni. Elkeseredettek vagyunk. Az üteget minden pihenő nélkül előre, hátra dobálják, de mint anyátlan gyermekkel mostohaként bánnak. Mindenütt legyünk ott, de élelmet sehol sem adnak. Csak az elpusztult lovaink tetemei mentenek meg a további éhezéstől. Legalábbis egy-két napra. Csak aki átélte, az tudja, mit jelent az, ha egy terület többszörösen válik harctérré. Mit érez a szenvedő lakosság, amikor összeomlani látja azt, ami az előző harcok idején még megmaradt. Amikor részletekben perzselődik fel a vetemény, a termés, omlik össze a ház, ég le a falu deszkatemploma, hullnak el az állatok, lesz áldozattá az az öregember vagy gyermek, akit első vagy második ízben még sikerült megmenteni. Még nem estünk át az első komoly kereszttűzön, amikor már látnunk kellett az ilyen módon elpusztult tanyákat, falvakat. Nem egy falunak csak egy méter magasságban maradtak meg a falai - a németek ilyen magasságig lerombolták, felégették azokat, mert feltételezett partizánokat rejtegettek a községben. Útközben mindenki hallgat, magába mélyed, én is elgondolkozom. Micsoda ostobaság ez! Újra előremegyünk, támadunk, de meddig? Miért hagytuk el Hanusowcét, ha újra visszamegyünk? S miéit megyünk vissza, ha újra eljövünk? Mert el fogunk jönni megint. Még ha nem is olyan gyorsan és olyan rettenetes körülmények között. Kiss Sándor ütegparancsnok is néma. Nem mond közelebbit a neki adott parancsról. De lehet, hogy ő sem kapott bővebb felvilágosítást. Úgy látom, neki is elege van mindenből. Nem lehettünk messze a menetcélunktól, amikor váratlan esemény történik. Gépkocsijával, kíséretével a hadosztályparancsnok Vasváiy vezérőrnagy halad el mellettünk. Amennyire lehet lehúzódunk az úton, minél gyorsabban mehessen tovább. Pár másodpercre visszatartom a lélegzetem. A hadosztályparancsnok a parancsnoki szakasznál megállíttatja a gépkocsiját, kiszáll és magához rendeli Kiss Sándort. Közvetlen tanúja vagyok a beszélgetésnek. - A főhadnagy úr miért nincs a kijelölt tüzelőállásban, hogy az előrenyomuló gyalogságot támogassa? - Vezérőrnagy úr, alázatosan jelentem - válaszolta Kiss Sándor - oda megyünk. - Már régen ott kellett volna lenniük! Vezérőrnagy úr, úton vagyunk, egyébként amikor a parancsot kaptam, a kijelölt terület még a szovjet csapatok birtokában volt. - Tudom, kifogást mindig találnak. Nem kell annyira félni, főhadnagy úr. A most előrenyomuló gyalogság is odamegy, ahol az ellenség tartózkodik. Kiss Sándor dühét leküzdve, némán fogadta a megszégyenítést. A vezérőrnagy elővette a térképet, majd megjelölte azt az újabb terepszakaszt, ahol a lövegeknek tüzelőállásba kell menniük. Kiss Sándor észrevételt nem tett, tudomásul vette a parancsot, s búcsúzáskor némán tisztelgett. Amikor visszatért a parancsnoki szakaszához, nekem csak annyit