Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Közel-távolban egy ház sem látható. Itt megyünk tüzelőállásba. A lovak is a szabadban maradnak, a járműveket a hómezőn helyezzük el. A hőmérő mínusz húsz fok körüli hőmérsékletet mutat. Kiss Sándor az ütegparancsnoki járőrrel elvágtat, főfigyelőt keres. Eközben a tüzelőállásban a lövegeket én párhuzamosítom. Messze távolban még ma is tisztán látom azt a leveleit vesztett magas fát, amelynek irányát a párhuzamosításhoz felhasználtam. Nem is sejti, ha még megvan, hogy az élete folyamán milyen szerepet játszott. Lehet, hogy azóta koporsó lett belőle. Éjjel 25-30 fokra süllyedt a hőmérséklet. A vékony köpenyekben majdnem megfagytunk, szabad, nem szabad, az ellenség észleli vagy nem, a tüzérek tüzet raktak, én is ott melegedtem a tűz mellett. Elöl perzselt a forróság, kövér izzadtságcseppek gördültek alá mellemre, ugyanakkor a hátam borzongott a hidegben. Az egyik katona elgémberedett lábát szinte berakta a tűzbe. Észre sem vette, a bakancsának orra hegye elégett, kilyukadt, s az éjszaka folyamán megfagyott a lába. Ugyanúgy szenvedtek a lovak is. Pedig a tüzér a saját válla helyett a lova vállára helyezte a pokrócot. Éjjel négy kincstári ló döglött meg. A nagyszerű istállóélet után nem bírták a nélkülözést. Jól tudtuk, hogy ez a négy ló csak a kezdet. Az egyik ló szinte személyes ismerősöm. Öt évvel ezelőtt, a tényleges időm alatt ismerkedtem meg vele Nyíregyházán a Honvéd utcai kaszárnyában. Mint istállóőr az egyik éjszaka folyamán lesnem kellett minden mozdulatát. De azért sohasem nehezteltem rá. Nemes tartású, nagyszerű jószág volt. Szelíd, engedelmes, jóindulatú. Ha kellett, versenyre kelt a széllel. S most ott feküdt összeroskadva a hóban. Szó, hang nélkül. Tágranyílt nagy szemeivel segélykérően és vádlón nézett az őt körülálló tüzérekre. Énrám is, aki annyiszor ültem a hátán. Először akkor, amikor lovagolni tanultam. Figyelmeztettek. Egy kicsit álljak hátrább, nehogy megrúgjon. Akaratlanul. Az élet utolsó rándulásában. Igen, tanúja voltam az utolsó nagy rúgásának. Félelmetes erő volt benne, még ha hevert is a szerencsétlen. A lábán, patáin keresztül kiment belőle az élet. És belőlem is valami. Nagyon egyedül maradtam. Az egészet nagyon igazságtalannak találtam. Mert lovak és emberek maradtak az anyaországban, azok most meleg istállóban, kellemes meleg otthonban gondtalanul alszanak. Ott, akkor a kincstári ló teteme előtt még nem sejtettem, hogy ez a hajdani katonaló pusztulása után is tesz még szolgálatot emberbajtársainak. Sohasem vártam még úgy az éjszaka végét, mint most. Hajnalban visszaérkezett Kiss Sándor. Magához hívatott. Felhívott arra, hogy a felderítő járőrrel azonnal keljek útra és jelentkezzem a gyalogezred parancsnokánál. Mint felderítő tiszt én fogom vezetni az üteg tüzét. Tóth András tizedes már korábban is volt a fronton, őt vittem magammal. Nagy tapasztalattal rendelkezett, szolgálatkész jó katona volt. Szerettem. A frontra kerülő katona azt hiszi, hogy az ellenség minden golyója talál. Még ekkor én is ettől féltem. Úgy indultam útnak, mintha a vesztőhelyre mennék, sohasem térnék többé vissza. Kissé megnyugodtam, amikor megérkeztünk és a gyalogezred egyik zászlóalj